Az utóbbi időben több mendemonda látott napvilágot a vízgazdálkodási törvény tervezett változásáról, mely az ásott kutakat érinti. De mi is a valóság?

Minden kertben van valamilyen növény, ha pedig van, akkor öntözni kell. Az öntözés azonban pénzbe kerül, ráadásul erre a célra rendszerint a közművesített hálózatból nyert ivóvizet használjuk, ami drága, és a célt tekintve túlzás is, hiszen kerti növényeink a gyengébb minőségű vízzel is beérik. Ez a felismerés nem mai, és többek közt ez a gondolatmenet vezetett a kerti kutak fúrásához. Persze hozzá kell tenni, hogy régebben sok helyen egyáltalán nem volt vezetékes víz, így a kerti kutak jórészt az egyetlen vízforrásnak számítottak, volt is belőlük minden portán. Később, a vezetékes vízhálózat kiépülésekor sokan mostohagyerekként bántak a kutakkal, elhanyagolták, vagy egyenesen betemették azokat. A kerti ásott, vagy fúrt kutak azonban manapság reneszánszukat élik, olcsó, és sok esetben kiváló minőségű vizet adnak, megépítésük pedig nem nagy költség.

Persze nem nagy költség abban az esetben, ha kikerüljük a bürokráciát, magyarán csalunk, vagy kicsit szebben: ügyeskedünk. Vitathatatlan tény, hogy a magyarországi fúrt, ásott kutak döntő többsége a szürkezónában van, szakhatósági engedéllyel nem rendelkeznek, általában úgy keletkeztek, hogy a közeli kútfúrómester és a házigazda egy pohár fröccs fölött megállapodtak, a szaki másnap kivonult, és nemsokára a kertben ott állt a működő kút. Így a teljesen legális módon épített kutak közel félmillió forintos összköltségét 60-70%-kal lehetett leszorítani (egyes hirdetésekben a mai napig 60 ezer forintból elkészülő kutakat hirdetnek). Mindez nagyjából veszélytelen mutatvány volt, mert a hatóságok ugyan szankcionálhatnák a fusikutakat, de az ellenőrzésre nincs kapacitásuk, így a gyakorlatban bírságtól nemigen kell tartani. A helyzet visszássága kormányzati körök figyelmét is felkeltette, így valószínűleg hamarosan új szabályozás szület9k a kérdéskörben.

A tervezet szerint a vízgazdálkodási törvény a következőkkel egészülne ki:

Az 50 méteres talpmélységet meg nem haladó, — parti szűrésű-, karszt- vagy rétegvízkészlet igénybevétele nélkül — kizárólag talajvízkészletet igénybe vevő, mezőgazdasági öntözési célt szolgáló kút létesítését, üzemeltetését és megszüntetését a külön jogszabályokban foglalt előírásoknak megfelelően a vízügyi hatósághoz kell bejelenteni. 

Mit is jelent ez a gyakorlatban? Eddig, ha valaki úgy döntött, hogy kutat szeretne kertjébe, akkor a a vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról szóló 72/1996. (V.22.) Korm. rendelet alapján ehhez engedélyt kellett szereznie, mégpedig a területileg illetékes jegyzőtől, aki vagy saját hatáskörben, vagy szakhatóság bevonásával döntött. A megfelelő űrlapok kitöltése, valamint a kútszerkezeti rajz, a tulajdoni lap, és a kataszteri helyszínrajz csatolásával volt elindítható az eljárás, melyet a jegyző 60 napon belül bírált el. Ezután következhetett a kútfúrás, majd a munka végeztével használatbavételi engedélyt kellett kérni a jegyzőtől. A folyamat hetekig tartott, és a tervdokumentáció költsége, valamint az illetékek magukban többet kóstáltak, mint egy fusiban elkészített komplett, működő kút. Ennek fényében érthető, hogy kevés polgár választotta a hivatalos utat. A vízgazdálkodási törvény változásához visszatérve, annak lényegi része az, hogy ezeket a jogi szempontból illegális kutakat legalizálná, mivel az egész fenti procedúra helyett csak egy bejelentéssel engedné elintézni a kút dolgát. A tervezet természetesen azt is hozná magával, hogy ezután a kútfúrás könnyű, és a régi módszerhez képest olcsó mulatság lenne, hiszen egy bejelentéssel le lehetne tudni az egészet, akár utólag is.

Ez viszont sokakban kétségeket ébreszt, mert elviekben ez azt is jelenthetné, hogy a kutak száma hirtelen drasztikusan megemelkedik, ami a talajvizek erőteljes kizsákmányolásához vezetne, főleg, ha a kutakat a gazdálkodók nagyobb területek öntözésére használnák. Érdekesség, hogy egy, az idén márciusban napvilágot látott nemzeti vízstratégiáról szóló kormányzati dokumentum fontos körülményként említi a kutak okozta felszíni vízkészlet-csökkenést (vagy legalábbis ennek lehetőségét), és szól ugyan az engedélyezési eljárás átalakításáról, de úgy, hogy az évenként megújítandó, és aszályos időben visszavonható legyen. Ezzel szemben az új tervezet már megengedőbb, és az utólagos bejelentéssel szabad kezet adna a jelenlegi és leendő kúttulajdonosoknak. Mi ezzel a gond, tehetjük fel a kérdést, hiszen kutak eddig is voltak, mégsem vált sivatagossá a környezet. Az ellenérvek szerint a kútkészítés ilyen nagyarányú megkönnyítése oda vezethet, hogy - vidékiesen szólva - boldog-boldogtalan kutat fog ásatni, mivel az abból kinyert víz sok esetben fogyasztásra is alkalmas, de háztartási, öntözési célra biztos felhasználható, így a kútvízzel jelentős spórolás érhető el. Sőt, egyes vélemények szerint a gazdálkodók is át fognak állni a kútból öntözésre, ami pedig jelentős, káros arányú vízkinyerést hozhat magával. Ha ez a borúlátó forgatókönyv bekövetkezne, akkor az valóban súlyos következményekkel járhatna, hatással lenne a felszín alatti vizekkel kapcsolatban álló flórára és faunára, megváltoztathatná a táj képét, és a mezőgazdasági termelésben is problémákat okozhatna.

Kérdés, hogy ez a veszély reális-e? Az ellenzők szerint természetesen igen, ugyanakkor az egész sokban hasonlít a szintén heves vitákat kiváltó pálinkafőzési liberalizációhoz. Ott egy gesztusértékű változtatásról, egy bevett, régóta űzött, de elviekben tiltott gyakorlat szabaddá tételéről volt szó, mely az alaptevékenységet nem annyira befolyásolta, inkább csak az itallepárlás egyébként is meglévő szokását tette bizonyos korlátok között legálissá. Több szempontból hasonló a helyzet a kutakkal most. Amennyiben jóindulatot feltételezünk, arról van szó, hogy a már eleve meglévő szürke/fekete kutak ezután többé nem adnak okot gazdáiknak a retorzitól való félelemre, hanem egy bejelentés után immár szabályosan használhatóak tovább. Tegyük hozzá, hogy a kútfúrás eddig is viszonylag könnyen megoldható volt engedélyezés nélkül, tehát aki akart kutat, az fúrathatott, és az ellenőrzés hiánya miatt nem kellett reálisan büntetéstől tartania. A kiskerti felhasználású kutakból kinyert vízmennyiség általánosságban nem olyan nagymértékű, hogy a talajvíz jelentős kizsákmányolását feltételezzük, ezt a nagyszámú, régóta meglévő kutak valamelyest bizonyítják, ráadásul egy átlagos kiskert zöldség-, és virágágyásai nem is kívánnak jelentős öntözést. A hétvégi és hobbitelkeken álló kutak nem állnak napi használatban, és sok esetben egyszerűen az alkalmi ott tartózkodás fürdési, mosogatási igényeit elégítik ki, arról nem is beszélve, hogy van, ahol még mindig a kút az egyetlen vízforrás, ezeken a helyeken nem is jöhet szóba más. A nagyobb mezőgazdasági területek kútból történő öntözése kérdésében - lévén nem vagyok gazdálkodó - nem tudok véleményt mondani, azonban tudtommal eddig nem készült olyan hatástanulmány, mely az ilyen módú felhasználás következményeit taglalná, így ebben a körben a félelmek vagy valósak, vagy nem.

Az egyelőre csak tervezetként létező elgondolás tehát összetettebb annál, mintsem hogy el lehessen intézni pár érv ütköztetésével. Reális veszély, hogy a "mezőgazdasági öntözési cél" kitétel teret adhat az ügyeskedőknek, ugyanakkor nem feltétlen realitás, hogy méretes termőföldeket fúrt kutakból öntözzenek a gazdák. A házi kertekben már most is meglévő kutak a törvénymódosítástól függetlenül használatban vannak és lesznek is, ezek esetében a változás tehát pusztán bürokratikus. A módosítást követő nagyarányú kútfúrások kérdésében pedig csak feltételezések állnak szemben feltételezésekkel. Probléma lehet azonban a könnyítést követően a nem szakszerűen megépített kutak létrejötte, melyek mind a talajra, mind az egészségre nézve kockázatosak lehetnek, valamint a kutak szaporodásával együtt járó pazarlás, és vízkészlet-kizsákmányolás.

A szerző blogját itt találod!