Vannak történetek, amelyek megdobogtatják az ember szívét, olykor pedig mosolyt csalnak az arcára. A korai tarhonya igaz történetébe mindkettő belefér.

„És még mit ültessünk?"

Ezt kérdezték Laci barátom újdonsült szomszédjai. Laci barátom újdonsült szomszédjai friss házasok voltak, s miután felújították és birtokba vették családi házukat, szerettek volna kezdeni valamit a kerttel. Laci barátom – már nincs az élők sorában, életvidám, mosolygós arcát, humorát a családi, baráti emlékezet őrzi – azt ajánlotta nekik, legjobb, ha veteményes kertet csinálnak.

Jó, mondták a fiatal házasok. Aztán megkérdezték, hogy azt hogyan kell csinálni. És Laci elmagyarázta nekik. Beszélt a komposztról, a trágyázásról, a vetésforgóról, az önfenntartó kertről, a saját termesztésű paradicsom ízéről, a hagymáról, amit tavasszal az ember leginkább egy rendes szelet házi sonkához fogyaszt, és hozzá finom vörösbort iszik, aztán a vöröshagymáról és a fokhagymáról, a paprikáról – emlékeim szerint Laci barátom rendes kiselőadást is tartott a macskapöcse paprika előnyeiről –, szóval az erős paprikáról és minden furfangról, amit egy kiskertben tudni érdemes.

A fiatalok igen nagy figyelemmel hallgatták, ez Laci szerint azért volt, mert „városi népek” lévén, nem voltak járatosak az efféle tudományokban. A „nem voltak járatosak” kitétel némiképp finomabb megfogalmazása a kegyetlen valóságnak, a fiataloknak ugyanis fogalmuk sem volt sem a vöröshagymáról, sem a sárgarépáról, pláne nem annak legyéről, vagy hogy mi fán terem a komposzt és miért kell trágyázni a földet.

Laci barátom fegyelmezve önmagát, napokon át kitartó türelemmel mesélt el mindent, amit egy kiskertről tudni érdemes. A sokadik kiskerti szeánsz után aztán elhangzott az ominózus kérdés: és még mit ültessünk.

Laci ránézett az ifjú párra, és rezzenéstelen arccal közölte velük:

Ideje volna elvetni a korai tarhonyát is

Jó, mondták a fiatalok, majd másnap bemennek valamelyik vetőmagboltba. Nem kell, mondta nekik Laci barátom, ott nagyon drága, és különben is, a korai tarhonya igénytelen jószág, egy mezei élelmiszerboltban is kiváló vetőmag kapható belőle. És a lelkükre kötötte, hogy vegyék meg nyugodtan a legolcsóbb zacskós kiszerelésű tarhonyát, az tökéletes lesz a frissen felásott ágyásba. Csak egy kicsit macerás az ültetése, mondta kissé aggódó tekintettel, merthogy a korai tarhonyát másfél centiméter mélyre, egymástól öt centiméteres távolságra kell elültetni. Szemenként.

Ebben maradtak.

Másnap Laci barátom szokása szerint a kerítésre könyökölve figyelte a fiatalokat, mit és hogyan ügyködnek a tercián. A fiatalok pedig térden állva, kúszva mászva, kezükben egy zacskó tarhonyával – korai tarhonyával – lelkesen ültettek. Másfél centi mélyre húzott barázdába, öt centi mélyen. Szemenként. És Laci barátom rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy a műanyag zacskóból szépen fogyott a korai tarhonya, és növekedett a tarhonyaföld.

És arcizma sem rendült, amikor arról faggatták, mikor szokott kikelni a korai tarhonya. Komoly, már-már méltóságteljes arccal adta át a titkot, miszerint a korai tarhonya tíz-tizenkét nap alatt kel ki, ha a földjét rendesen öntözik, legalább egyszer naponta.

A fiatalok rendesen öntözték a korai tarhonyát. Naponta. És Laci barátom ott könyökölt a kerítésen, és figyelte őket nap mint nap. Amikor elmesélte a történetet, könnybe lábadt szemmel nevetett, vállait rázta a nevetés, és ebbe a nevetésbe az egész Laci beleremegett. És azt mesélte, hogy ahogy múltak a napok, úgy érezte egyre kényelmetlenebbül magát, merthogy kezdett letelni a tíz-tizenkét napos határidő, se neki majd mondani kellene valamit, hogy mi is történhetett a tarhonyával.

Aztán amikor úgy két hét múlva nekiszegezték a kérdést – mi lehet a baj a korai tarhonyával, ami másfél centi mélyre került, öt centi távolságra, szemenként, de mégsem akar kikelni – előállt az igazsággal. És azonnal egy kis pálinkáért sietett – Laci barátomnál, aki pálinkafőző volt K.-ban, a vidéki kisvárosban, a pálinka a házipatika szerves része volt –, merthogy erre a nagy ijedtségre inni kell.

És ittak.
És nevettek.

Laci a fiatalokon, a városi népeken, a városi népek meg önmagukon, városi népségükön, a tarhonyán, a korai tarhonyán külön is, és persze Lacin, aki napokon keresztül megállta nevetés nélkül az egészet. Felszabadultan, kacagva nevettek.

Tizennyolc éve tavaszonként, amikor zöldséges ágyások körül szöszmötölök, vagy csak ásóvillával forgatom át a talajt, sárgarépát, hagymát, retket vetek vagy paprikapalántát ültetek, együtt nevetek Lacival, vállát rázza a nevetés, a nevetéstől kicsordulnak a könnyei, ahogy meséli a korai tarhonya történetét…”

Forrás: kertmanufaktura.blogspot.hu