Egy ökováros, ahol a zöld mentalitás szempontjából már a hetvenes években sikerült eljutni oda, ahova más városok még most is csak igyekeznek, kérdés azonban, sikerül-e fenntartani a vívmányokat.
Curitibát 1653-ban portugálok alapították és a legzöldebb brazil városként tartják számon, de világviszonylatban is legnek számít környezetvédelmi mentalitása miatt. Már akkor Brazília öko-központjának hívták, amikor máshol azt sem tudták, mi fán terem a környezetvédelem.
Elsősorban buszhálózata, hulladékgyűjtő- és újrahasznosító rendszere és parkhálózata miatt csodálták és csodálják ma is. A tények:
- A lakosok 99%-a szereti városát.
- A város szemetének 70%-át újrahasznosítják.
- A világon egyedülálló buszhálózatot alakítottak ki.
- A hajléktalanok, ha összegyűjtik a szemetet, étkezési jegyet kapnak cserébe.
- Régi épületeiket lebontás helyett felújították, így lett pl. lőszerraktárból napközi.
- A világon itt a legnagyobb az egy főre jutó zöldterületek aránya, a zöld tereket a lakosság bevonásával alakították ki.
- Mindez Jaime Lerner-nek köszönhető, akit háromszor választottak Curitiba polgármesterének.
- Mottó: "A kreativitás az, amikor levágsz egy nullát a költségvetésből."
A kezdetek
A zöld sikersztori a hatvanas évek végén kezdődött, amikor Curitiba igazi szeméttelep volt, elképzelések nélküli káosszal, munkanélküliséggel és mindent átható korrupcióval. Az 1940-es évektől megindult lakosságnövekedésnek és ipari fejlődésnek köszönhetően a hatvanas évekre állandósultak a nagyvárosi lét negatívumai: növekedésnek induló gépjárműhasználat, szmogban úszó levegő, elektromosság és csatornázottság hiánya és természetesen egy olyan városfejlesztés, amely nem az emberekre szabta volna a várost, hanem sokkal inkább az autókra. A hatvanas években elkészült városfejlesztési tervnek megfelelően elkezdték volna az utakat bővíteni, újabb sávokat, felüljárókat kialakítani, amelyek sok esetben egyet jelentettek volna a 20. század elején felhúzott épületek lebontásával.
Csakhogy Curitiba lakói nem ilyen sorsot szántak a városuknak. A terv ellen tiltakoztak a helybéliek, az ellenzéki pártok és a különféle építész szervezetek is. Az ellenállás élére Jaime Lerner állt, akit sokan a város második alapítójának tartanak.
Jaime Lerner családja Lengyelországból érkezett Brazíliába, ahol az ifjú Lerner építészetet tanult és a család vállalkozásában dolgozott. A „pólós srácból” aztán igazi városvédő ikon lett, aki a világ egyik legélhetőbb városává varázsolta Curitibát, és aki háromszor volt a város polgármestere (1971–75, 1979–84, 1989–92), legelőször 33 éves korában.
A grist.org 2007-es listája szerint a világ 15 legzöldebb városának rangsorában a harmadik helyet szerezte meg és egy felmérés szerint az ott élők 99%-a szereti az 1.7 millió lakosú várost. Még akkor is, ha Curitibában nem uralkodnak paradicsomi állapotok, de Lerner hitt abban, hogy jó közlekedéssel, jó oktatással és egészségügyi intézményekkel ki lehet vívni a lakosok bizalmát.
„Metró?! Csak a holttestemen keresztül!”
Ezt válaszolta Lerner még az 1970-es években arra a kérdésre, lesz-e valaha metró Curitibában, de előtte az autósoknak intett be. Ahelyett ugyanis, hogy a város felvásárolta volna az utak menti épületeket és lerombolta volna őket, hogy aztán utakat szélesítsen az autóknak, Lerner kijelentette: Curitiba nem autópálya, ellenben elengedhetetlen egy jól működő tömegközlekedési rendszer, ami egyenlő lett a buszközlekedéssel. Ennek eredménye lett egy olyan autóbusz-hálózat (Bus Rapid Transit), amelyet aztán a világ több országában is átvettek (közel 150-ben) és úgy tartják számon napjainkban is, mint a leginnovatívabb tömegközlekedési modellt a vasútvonalak elterjedése óta.
Létrehozása gyors, nagyjából százszor olcsóbb működtetni, mint a metró hálózatot.
Jaime Lerner, a zöld evangélista
Lerner szakértelemről, józan paraszti észről és gyorsaságról beszél, ha a siker kritériumairól kérdezik. A szakértelem hasznos, de legalább ilyen fontos volt a józan ész, így a tervezés során nem kizárólag technológiai megfontolásokra építettek. Fontos volt, hogy a buszjegy olcsó legyen, de más szempontok is számítottak. A gyorsaság szempontjából a gyors beszállásra (viteldíj fizetése beszállás előtt), a gyors közlekedésre (buszsávok - autók nem lassíthatják le a buszokat), a buszok előnyben részesítésére (ha busz közeledik, a lámpák zöldre váltanak) fókuszáltak. Így sikerült elérni, hogy ne az autók paradicsoma legyen Curitiba, hanem hatékony tömegközlekedéssel az emberek könnyen eljussanak A-ból B-be. Ráadásul egyes cégek jutalmazzák munkavállalóikat akkor, ha busszal járnak munkába.
A város, ahol a világon a legjobban szeretik a buszokat
Buszjegy szemétért
A Lerner-i modell talán legnagyobb vívmánya az integrált gondolkodás, így annak is meglett a logikája, miképp lehetne rávenni az embereket arra, hogy szemetet gyűjtsenek, egyben használják a tömegközlekedési eszközöket. Először a szegénynegyedekben élőket ösztönözték arra, hogy egyáltalán a szemetet összegyűjtsék és ne a folyókba dobják, hanem az arra kijelölt konténerekbe.
Akik megfelelő mennyiségű szemetet összegyűjtöttek, buszjegyet, élelmet vagy tankönyveket kaptak. Később ezt a modellt kiterjesztették a szelektív hulladékgyűjtésre is. A kilencvenes években a háztartások 70%-át sikerült bekapcsolni ebbe a rendszerbe, Curitiba hulladékának 2/3-át újrahasznosítják. A környezettudatos mentalitást már gyerekkorban elsajátítják például azzal, hogy a gyermekek a műanyag palackokat beviszik az iskolába és karácsonyra újrahasznosított műanyagból készült játékokat kapnak. Sok esetben a gyermekek oktatják otthon a szüleiket a környezettudatosságra.
Szelektív szemétgyűjtés városszerte
Nem lesz felüljáró autóknak, hanem sétálóutca és zöldfelület a gyalogosoknak
Lerner biztosítékát 1966-os a már említett felüljáró építésének terve csapta ki, mely természetesen az autósok igényeit elégítette volna ki. Lerner azonban úgy gondolta, legyen inkább egy sétálóutca, mely egyben jelképe is lett az emberléptékű Curitibának. Amikor 1971-ben Lerner először átvette a város irányítását, egyetlen közpark volt a városban. A végeredmény brilliáns: világviszonylatban is legnek számít 16 parkjával, 14 erdőjével és több mint ezer zöld közösségi terével. A terek kialakítása a lakosság aktív bevonásával történt. A biciklistákra is gondoltak, több mint 100 km-nyi bicikliutat építettek.
Felhőkarcoló vs. zöldfelület
A hetvenes évek Brazíliája melegen üdvözölt mindenféle nagyvállalatot, teljesen mindegy, milyen környezetromboló tevékenységgel foglalkoztak. Ezzel szemben Curitiba csak olyan cégeket fogadott be, amelyek „tiszta” technológiával dolgoztak, ezeket a cégeket pedig egy nagy ipari parkba telepítették, ahol annyi volt a zöld felület, hogy gúnyosan golfpályának hívták. Curitibában akkor kaptak adókedvezményt a betelepülő vállalkozások, ha anyagilag támogatták a zöldfelületek létrehozását.
Lerner a nyolcvanas években lakásépítési programba kezdett, mely külön hangsúlyt fektetett arra, hogy a favellakból élhető körülmények közé költözhessenek a város legszegényebb lakói. A lakásépítési program munkát is adott a szerény jövedelműeknek, hiszen nagy részük az építőiparban talált munkát, sőt olyan is akadt, aki saját (szociális) lakását építette fel. Lerner szabályozta azt is, hogy az üzlettulajdonosoknak utcagyerekeket kell foglalkoztatni azért, hogy a boltok előtti járdát megtisztítsák. A törvény tiltja ugyan a gyerekmunkát, de Lerner szerint még mindig hasznosabb, ha ezek a gyerekek élelmet és némi pénzt kapnak a munkájukért, mintha bedrogozva lődörögnének az utcákon. A hajléktalanok, ha összegyűjtik a szemetet, étkezési jegyet kapnak érte cserébe, ugyanez érvényes a halászokra is.
Curitibát lassan meghaladja a kor?
A Lerner által kidolgozott rendszer azonban hanyatlik. Lerner városvezetése alatt az autóhasználatra komoly adót vetettek ki, melyet később csökkentettek, és amely megdobta az autóeladásokat és növelte a belvárosi forgalmat is. A kilencvenes évek felgyorsult technológiai és társadalmi fejlődése egyébként is magával hozta a mosdóba is autóval szemléletet. A buszok túlzsúfoltak, emiatt egyre nagyobb az állampolgári felháborodás, a jelenlegi vezetés szóban elkötelezett ugyan a jelenlegi rendszer fenntartása és fejlesztése iránt, de gyakorlatban úgy tűnik, őket felfalja az autós lobbi. Lerner és követői attól tartanak, hogy rövid időn belül minden vívmányuk az enyészeté lesz.
A valóság az, hogy amikor 1966-ban a városfejlesztési tervet megalkották, Curitibának 350.000 lakosa volt. Azt valószínűsítették, hogy néhány év múlva 500.000-en lesznek, de sokkal nagyobb mértékű volt a növekedés. A régió lakóinak száma ma több, mint 3 millió, Curitibáé 1.7 millió. Az akkor haladónak és egyedülállónak számító tervet jócskán meghaladta az idő, új tervek és víziók kellenének ahhoz, hogy a vívmányok megőrizhetők legyenek.
És bár Lerner visszavonult az aktív városvezetéstől, továbbra is ontja az ötleteket. Kitalálta például, hogy megalkotja világ legkisebb autóját, amely úgy működne, mint a magyar Bubi, csak éppen autóban és azt is kölcsönözni lehetne.
Forrás:vízpartifejlesztések