Jellegzetes hangulata, igazi varázsa volt a régi paraszti konyháknak, ahol a dédi vagy a nagyi mindene a kredenc volt, a sparhelt pedig örökké lángolt.

Aki tudja, milyen a nagymama vagy a dédi tűzhelye körül sertepertélni („Vigyázz kölök, forró!”), várva arra, hogy a kalács aranylóan barna színű és lelket remegtető édes illatú tésztája végre a szájpadlást melengesse. Az tudja, miről beszélek, mikor azt mondom: sporhelt, vízpad, kredenc. Az asztalon mosható terítő, fehér damasztabroszt csak ünnepnapon lát az ember. A székek beakasztva várják a látogatót. A kredenc zsírpapírja szinte már faggyús, a poharak katonás rendben fejjel lefelé állnak, itt-ott egy családi fénykép töri meg csak a sorszemlét. A közepső részen (az ékezet hiánya tudatos) sorakoznak a legfontosabb fűszerek, jobbunkon ekcajgok csörrenek a fiók húzására, legalul tányérok és lábosok huszáros rendje díszeleg. Ez az a konyha, A KONYHA!

Így emlékezem én is azokra a napokra, mikor gyerekként vagy diákként köszöntöttem be dédanyám konyhájába. Itt-ott foldott parasztház, igencsak sötétes, de annál otthonosabb szobákkal. A spejzajtó a régi beketfai kastély egy újragondolt-tákolt darabja. A bal sarokban örökké lángoló sporhelt, jobbra priccs, a szoba közepén a székekkel berakott asztal. Jól nevelt látogató először a vízpadra ül, ha széket húznak, közelebb merészkedik.

A dédinél ez vót a módi, s nemcsak nála. A látogató legtöbbször a konyhába érkezik. Vidékünk házalakja háromosztású: érkezés a konyhába, balra a tiszta szoba (vagy nagyszoba), jobbra a komora (háló vagy raktárhelység). A konya és az egész ház elmaradhatatlan és központi része a tűzhely. Edényt hiába keres az ember, a látogató elől rejtve marad – „Így illik”, mondta a dédi. A vízpadon, kannában friss víz. Ugyan a fürdőszobában is van kút, de „a nyári konyhából húzzál fiam!” És igaza van, más az a víz. A nyári konyha kútja fölötti polcon a szirupok sorban állnak: eper, málna, ribizli, impert. Azóta se ittam olyat.

Sokszor álmodtam gyerekként búbos kemencéről, szemes kályháról. Nem volt. Nagy zöld szemekkel hívogató kemencét Gellében csak egyszer, megboldogult Kása Böske néni konyhájában (ha úgy tetszik, pitvarában) láttam. Nekünk sporheltünk volt, fehér mázas, kék betűkkel. Annak kifűtése olyan tudomány, amit iskola nem tanít, tapasztalni kell.  Sosem értettem meg, hogy a kukorica tuskó-szén-fa milyen misztikus arányát és sorrendjét kell követni ahhoz, hogy az étel időben és annak rendje-módja szerint készüljön el. Tapasztalat és odafigyelés. Ennyi a recept.

S ha már a recepteknél tartunk, féltve őrzi azt a jó háziasszony. Levesek, főzelékek, húsok, kalácsok fejből készülnek, anyáról leányra száll a tudományuk. Itt-ott bolondítják, ha van rávaló, de annak csínja évszázadok óta változatlan. A tudományt viszont nem teregetik, ha süteményekről van szó. Septiben, mégis gyöngybetűkkel lejegyzett sorok árulják el, mitől a mama mézese a legfinomabb, hogy mi a habkók aranymetszése. A mennyasszonyi kosár gyümölcseinek titkát mai napig nem fejtettük meg. Ugyan a hozzávalók ismertek, de dédanyám mindig figyelt arra, hogy csakis nekünk hátat fordítva állítsa össze a méltán híres műremeket.

Az ételek alapanyagát tárolni kell. Lássuk, mit rejt a spejz! Telázsi (vagy stelázsi - ahogy a polcrendszert mondani szokás) tele kompótokkal, befőttekkel – a jól megszokott katonás rendben. A falon mindenféle főzőszerszám szögre vetve – így szokás. Egy másik alkalmatosságon liszt, cukor, a földön bödönyben zsír. Szép, mázas darab. Olajat én a dédinél nem láttam, én se használok, minek is tenném. Ami nem készül el vajon vagy zsíron, azt nem is kell megenni.

S hogy teljes legyen a paletta, térjünk csak vissza a kredenchez. Nincs kedvesebb bútordarab számomra. Ugyan most társasházban élek (bigbradör), de itt is van egy régi darab, egy másikat meg épp felújítani készülök. Nincs az a modern konyha, amit lecserélnék a kredencért. Három méternyi „standard” konyha se képes azt a mennyiségű kramancot befogadni, amivel egy kredenc nevetve megbirkózik.

Forrás: lakystrajk.blogspot.hu