Búza Sándor, az egyik legnépszerűnn  népszerű műsorvezető a Falusi Turizmus Országos Szövetsége „Művészek a Vidékért” kampányának Zala megyei arca.   

– Azt tudjuk, hogy Zalához kötődik a gyermekkora. Elárulja, milyen emlékeket őriz?
– Tizenöt évig éltem falun, az egész gyerekkoromat és a kamaszéveim elejét is Zalában töltöttem. Kitörölhetetlen emlékek, egész életemet meghatározta az ottani nyugodtság, színesség. Ezer szállal kötődöm Zalához. Nagykapornakon születtem, viszont cseperedni már Söjtörön kezdtem. A szülői ház hatalmas, kemencés, sparheltes konyhájában, amikor a családot összefújta a szél, volt, akár húszan is körbeültük az asztalt. Nagyapám a környék, sőt a Dunántúl elismert állatkereskedője volt, és működött a háznál mészárszék is. Nagy krumpli- és kukoricaföldünk is volt, a környék gyerekei hozzánk jártak szánkózni. Több évtizede havonta-másfél havonta visszajárunk, különösen, hogy a feleségem is zalai.

– Kicsit provokálom, cáfoljon meg: a magyar vidék sivár, lapos, pár nap után unalmas és igénytelen.
– A Zalai-dombságról aztán végképpen nem lehet azt mondani, hogy lapos lenne, szürke és unalmas.

– Zala megye arca lett a „Művészek a vidékért” kampányban. Milyen céllal?
– Arra törekszünk, hogy jó szívvel képviseljük a megyénket, annak turizmusát, gasztronómiáját. Azt gondolom, az a feladatunk, hogy a személyiségünkön keresztül jobban fókuszba hozzuk a vidéket. Mi tulajdonképpen hírharangok vagyunk, én is fogok keményen lobbizni a vidékért. A zalai egyébként a világ legjobb rétese – ez axióma –, nem véletlen, hogy itt, Tótszerdahelyen rendezik a legnagyobb rétesfesztivált is.

– Zalában különösen sok a falusi turizmust kínáló hely – ahol viszont nincsen wellness, sóbarlang, aromaterápia. Mit gondol, érdemes mégis kipróbálni?
– Nem is a wellnessért kell vidékre menni, hanem hogy az ember megfejje a tehenet, beálljon Marika néni mellé rétest nyújtani, elmenjen egy falusi búcsúba, egy lakodalomba vagy egy igazi disznótorba. A vidékből azt kell élvezni, amit nyújtani tud: a levegőt, az ízeket, az emberek rácsodálkozását.

– A határainkon túlra kacsingatva, melyik vidék áll Önhöz legközelebb?
– A jó dolgokért nem kell óhatatlanul messzire menni, elég akár csak a muskátlis panziókkal teli Ausztriára vagy Szlovéniára gondolni. Van előttünk jó példa, kellene tudnunk élni vele. A vidék íze, helyzete, gasztronómiája egyre nagyobb publicitást nyer itthon is, de akár az ausztriai, régóta jól működő kistermelői rendszer kialakítása – amely nálunk még csak csírájában van meg – nagy munkát jelent még. A vidéki termelőknek például oda kellene figyelni, hogy amiből az ételeket készítik, valóban biotermék legyen, és amit a piacra küldenek, az szépen felcímkézett legyen. Véleményem szerint jó, ha a vidéki gazda külföldre utazik, és tanulmányozza, hogy ott hogyan működtetik a falusi gazdaságokat.

– Hadd tudjuk meg, Önnek, aki gyakran fordul meg a konyhában, létezik kedvenc étele?
– Nagyon édesszájú vagyok. Persze van kedvencem, a mákos tészta. Egyébként inkább disznópárti vagyok, mintsem szárnyas, nagyon szeretem akár az egyszerű rántott húst is. Mivel nagyon édesszájú vagyok, a lényeg, hogy a menüsor végén sok legyen az édesség: krémesek, linzerek, hájas tészták, kelt tészták. Zalában rettentő sok krumplis kaja is van, de a vadételek is jellemzőek, és nagyon sok a hájas sütemény. A dödölle, a prósza pedig, nem kell mondani, szintén jellegzetes zalai ételek.

(Az interjú eredetije a VERANDA Magazin 2012. május-június számában jelent meg.)