„A bajok, izgalmak, idegességek és aljasságok csak mozzanatok. Nem is tudnám megbecsülni az örömöket, ha nem lettek volna mocsok dolgok az életemben.”

- Az életnél nincs jobb nevelő, mert az élet nem irgalmaz. Az nem olyan, mint egy szülő, aki megsajnálja a gyerekét. Akkor jöttem rá erre, amikor kicsik voltak a fiaim. Hiszen nem lett volna szívem mesterséges nehézségeket állítani eléjük. Gondoltam, majd megtapasztalják maguk, ahogyan én is annak idején.

– Megvan még Önben az a legendás nagy kíváncsiság, ami a hőskorban az egyik legfőbb ismertetőjele volt, és a Vitray védjeggyé vált?
– Nincs. Megszűnt a régi nyitottság. Akkor még minden érdekelt, mindent tudni akartam. Ennyi idősen már nem ugrálok folyamatosan kíváncsiskodva. Válogatok. Csak arra vagyok kíváncsi, ami érdekel. Nézze, ha sporthasonlattal élve egy futópályához viszonyítom az életemet, lassan elérkezem a célegyenesbe. Az utóbbi években megtettem az utolsó kanyart is, már csak a befutó van hátra. Tudja, amíg előttem volt az első kanyar – hogy az atlétikából vett hasonlattal éljek –,azt hittem, megválthatom a világot. Most, amikor már látom a futópálya végét, nagyon megválogatom, mire pazarolom az energiáimat. Pontosan azért, hogy a finisre is maradjon erőm, és persze időm. Már a televíziót se szívesen kapcsolom be… Úgyis csak az időmet rabolná.

– Pedig azt beszélik, annak idején minden kollégát látni akart.
– És irigykedtem is egy-egy riportalanyért, hogy miért nem nekem sikerült megszólaltatnom! Régebben valóban nem lehetett elráncigálni a képernyő elől. Manapság inkább DVD-filmeket nézek, elsősorban nyelvgyakorlás miatt. A televíziózásban már nem veszek részt annyira aktívan, mint régen.

– Azt mondta az imént, hogy az életét jelképező futópályán már célegyenesben van. De mi a cél?
– Az élet vége. Mindenki odáig fut, csak van, akinek kevesebb idő adatik meg. A sprinter gyorsan befejezi, a hosszútávfutó tovább halad.

– Vitray Tamás ezek szerint hosszútávfutó.
– Nagyon remélem. Még nem vagyok maratonista, de elég hosszú távot futok, szakmailag is.

– Ha már az egészségénél tartunk, hogy van?
– Köszönöm, jól. Most lényegesen jobb fizikai állapotban vagyok, mint a jelenlegi házasságom előtti időszakban. Sajnos volt két olyan évem, amikor bizony napközben is ittam. Volt a szekrényben egy üveg viszki, és meg-meghúzogattam. Mindezek ellenére nem voltam alkoholista, és utólag azt is nagyon nehéz megmagyaráznom, hogy miért tettem. Semmi velőtrázóan rossz nem történt velem, amiért az italhoz kellett volna menekülnöm.

– Be is rúgott?
– Nem. Életemben talán kétszer fordult elő ilyen. Arra pedig vigyáztam, hogy kapatosan sose tántorogjak bent a televízióban. Mellesleg még dohányoztam is! Pipáztam, néha szivaroztam.

– Ennek a korszaknak később az egészsége nem látta kárát?
– Picit nyilvánvalóan. De aztán egyik napról a másikra mindkettőről leszoktam. Amíg meg nem operálták a hátamat 1988-ban, minden nap futottam. Porckorongsérvem lett a tenisz miatt, mára már csak az úszás maradt. Manapság is megyek minden reggel.

– Amikor visszagondol az életére, hogyan összegez? Több volt benne a jó, mint a rossz?
– Mindenképp! A bajok, az izgalmak, az idegességek, az aljasságok csak mozzanatok. Tán meg sem tudnám becsülni az örömöket, ha nem lettek volna mocsok dolgok is az életemben. Nagy szegénységből jöttem. Nagymamám nevelt, anyám ugyanis, miután elvált apámtól, újra férjhez ment. Született egy féltestvérem, s ők külön család lettek. Szóval a nagymamámnál maradtam. Amíg kamasz voltam, ő tartott el, majd amikor beteg lett, én gondoskodtam róla. Emlékszem, mindenét pénzzé tette szegény, hogy meg tudjunk élni. Az érettségim körüli időszakban aztán mindenünk elfogyott. Sosem felejtem el: nyolcadik osztályos gimnazista lehettem, amikor arra érkeztem haza, hogy a nagymamám sír. Szegénykém, nem tudott ebédet adni. Meg kellett tanulnom, hogy az embert az élet neveli leghatásosabban. Mert az élet könyörtelen, nem alkuszik.

– Mikor halt meg a nagymama?
1959-ben. Huszonhat éves voltam, az első házasságom idején történt. Meggyőződésem, hogy amennyiben konszolidált kispolgári közegben növök fel, semmire se viszem az életben. Kellett a jó néhány megpróbáltatás, ami kifejlesztette bennem a szükséges keménységet.

– Ezek szerint ön kemény ember?
– Amikor szakmailag harcolnom kellett valamiért, nem voltam könnyű eset. De nincsenek áldozataim, ezt nyugodt lélekkel mondhatom. Főnöki mivoltomban soha nem küldtem el egyetlen embert sem. Bár megtettem volna! Ma már bánom, mert a tévé is jobban járt volna! Ám azt mondtam, ha nem tudok kenyeret adni, nem is veszek el.

– Legutolsó könyvében, a Kiképzésben olyan történetek vannak életének első 25 évéből, amelyekről még soha nem beszélt. Egyebek közt a gyermekkora viszontagságai.

– A címválasztás sem volt véletlen, hiszen ebben az időszakban tényleg kiképzést kaptam az elkövetkezendő 50 évre. Arra az időszakra, amikor rám talált életem célja, a televíziózás, amelynek létezéséről korábban nem is tudtam. S ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogy történt, kellett is a kiképzés. Ha az ember válsághelyzetek nélkül, problémamentesen nő fel, semmit sem tud később értékelni. Meggyőződésem, hogy az életnél nincs jobb nevelő, mert az élet nem irgalmaz. Az nem olyan, mint egy szülő, aki megsajnálja a gyerekét. Akkor jöttem rá erre, amikor kicsik voltak a fiaim. Nem lett volna szívem mesterséges nehézségeket állítani eléjük, gondoltam, majd megtapasztalják maguk, hogy milyen a világ. Ahogyan én is annak idején. Ha nem lettek volna mocskos dolgok az életemben, talán meg sem tudtam volna becsülni később a jót… Meggyőződésem, hogy ha konszolidált kispolgári közegben növök fel, semmire se viszem. Az a jó néhány megpróbáltatás kifejlesztette bennem a szükséges keménységet.

– Igaz, hogy a mai napig csak betakart fejjel képes elaludni?
– Igaz, s ez is annak a korszaknak a „hozadéka”. Ez a szokásom nyilván abból fakad, hogy gyerekkoromban nagyon féltem a bombatámadásoktól, s folyton bújni akartam valahová. Vasárnap délelőttönként a nagymamámmal elmentünk egy biztonságosnak tartott ház pincéjébe, mert tudtuk, hogy az amerikaiak déltájban jönnek bombázni…

Bízom benne, hogy az unokáim elolvassák majd a könyveimet, a visszaemlékezéseket, hiszen ők már öregemberként ismertek meg. Hadd lássák, hogy az a fiatal gyerek, aki én voltam akkoriban, mennyire másként élte az életét, mint most ők. A hétköznapok során nincs alkalmam mesélni nekik. Egyébként a fiaim is meglepődtek egy-két sztorin, és a feleségem is. Neki minden nap fel kellett olvasnom az éppen elkészült részeket. Ha sírt, tudtam, hogy jót írtam.

– A gyerekkori emlékek kihatnak az emberre, a szülők viselkedése nagymértékben befolyásolja a gyerek későbbi életét. Mit gondol, valahol tudat alatt szerepet játszhatott a szülei válása abban, hogy ön is háromszor nősült?
– Még anyám hasában voltam, amikor a szüleim szakítottak. Az első házasságom egyetemi szerelem volt, s a tévé lett a válásunk oka. Én ugyanis beleszerettem a szakmámba. Még visszagondolni is döbbenetes! Ha rajtam múlik, haza se mentem volna a tévé székházából. Legszívesebben ott laktam, ott aludtam volna. Viszont a feleségem egészen más karakter volt, igazi családszerető ember. Azt hiszem, a válásunknak törvényszerűen be kellett következnie. De a mai napig nagyon jóban vagyunk, kölcsönösen szeretjük egymást.

– Egyszer láttam önöket egy rendezvényen a jelenlegi feleségével, Kállay Borival. Akkor ott úgy tűnt, mintha huszonkét együtt töltött év után is szerelemmel néznének egymásra.
– Nagyon szépen élünk. Pedig nem vagyunk mi „összeillő” pár. Egyrészt 16 évvel fiatalabb nálam, másrészt kicsi vagyok, ő pedig sudár termet. Persze, ezekre én is azt mondom, mit számít, de az általánosan elfogadott normák szerint nem ez a megszokott. A természetünk is nagyon sok mindenben különbözik, mégis abszolút harmonikusan élünk. Néha szóba kerül közöttünk, hogy mi lett volna, ha fiatalabb korunkban találunk egymásra. Talán már nem lennénk együtt. Ötvenkét éves voltam, amikor húsz esztendővel ezelőtt megismertem Borit. Mindketten tudtuk már, hogy az együttélés toleranciát igényel mindkét fél részéről. Ráadásul az évek múlásával bennünk csak erősödött a másik megbecsülése, megértése. Az pedig elengedhetetlen egy párkapcsolatban. Mielőtt találkoztunk, mindkettőnk mögött volt már kellő megélt tapasztalat.

– Korábban kihasználta az ismertségével járó előnyöket a hölgyek terén?
– Természetesen elfogadtam a felkínálkozásokat! De gondoljon csak bele: volt mit kompenzálnom. Egyrészt szegények voltunk, az egyetlen eleganciám egy bricsesznadrág volt. Aztán ugye kicsi maradtam. Nem szimpla komplexusok ezek, hanem tények. Egy 162 centiméteres embert nem lehet óriásnak nevezni, legfeljebb a törpék közt. Az osztályban kamaszként mindenki elkezdett nőni, csak én kerültem mindig hátrább a sorban. Rám se néztek a lányok, tele voltam gátlással. Évekkel később tehát kompenzáltam. Kihasználtam minden kínálkozó lehetőséget.

– Beszéljünk a gyerekeiről!
– Róluk nagyon szívesen, mert roppant büszke vagyok rájuk, mindegyik megáll a saját lábán.

– Jól látom, hogy könnyes lett a szeme?
– Talán a korral jár, de igen, érzelmes vagyok. A nagyfiam biokémikusként végzett, de miután hazajött egyéves ösztöndíjas időszakából Oxfordból, pályát módosított, operatőr lett. A másik fiam állatorvosnak tanult, mire azonban sikeresen elvégezte az iskolát, már a macskánkat sem volt hajlandó beoltani. Céget alapított, komputergrafikával foglalkozik és tévéknek dolgozik. Látja, milyen az élet? Mindkettő azért ment másfelé az elején, mert nem szerették a mesterségemet. Utálták a tévét, mert elrabolta tőlük az aput. Aztán mindkettő visszatért a tévés szakmához.

– Nem tudta elkerülni a figyelmemet egy furcsa rajz a falán. Az unokái készítették?
– Nem. Ez egy családi jel. Amikor elkezdtünk együtt élni Borival, hárman voltunk, mert jött velünk Fonyó Barbara, a feleségem lánya is. Barbara nekem egyébként is olyan, mintha a saját lányom lenne. Közös életünk hajnalán mindenkinek lett egy sajátos figurája, mint az óvodában. Én voltam a tüsi, amit a Barbara aztán tusira torzított, az ott látható legalul. A feleségem cirmi, ő van felül. A daru pedig Barbara. Mindent így írtunk alá, ha egymással leveleztünk. Mikor jövök haza, mi legyen az ebéd, stb.

– Ma már csak ketten élnek ebben a nagy házban a feleségével?
– Igen. Már mindenki kirepült.

– Mit kívánjak önnek a beszélgetés végén? Egészséget?
– Azt bizony! Ez függ ugyanis a legkisebb mértékben tőlünk. Hogyan rendezi be az ember az életét, miként teremti meg magának, és hogyan szúrja el, ez mind tőlünk függ. Az egészség nem. Ráadásul ebben a korban egy betegség, vagy műtét után már nehezebb a visszatérés, a felépülés. Éppen ezért megpróbálom minél tovább húzni az időt. Különben is, még meg kell írnom a Kiképzés folytatását, a Frontszolgálat munkacímű visszaemlékezésemet, ami az azt következő 50 évemről szól!

Forrás: melyinterjuk.hu