Újra kellene teremteni valamit, aminek helye van a mai életünkben, abban a gazdasági és társadalmi valóságban, amiben élünk. A feladat nagynak tűnik!

A vidéki életformára szükség van – mondja a miniszter. Abszolút igaza van. És abban is, hogy a kis településeken élő embernek is jár ugyanaz a kényelem, infrastruktúra, mint a városinak. De vajh milyen lenne ez a vidéki életforma? Ma aki nem él ott, szinte alig tud arról valamit, hogyan is működik egy magyar átlagfalu. És most hagyjuk azokat a „műfalukat”, ahol gyakorlatilag már csak a városokban dolgozók laknak, meg néhány szívós öreg, nézzük csak azokat, ahol ott helyben kellene megélni.

Mert akárhogyan is, azért a kulcs abba a zárba illik, ami fölött az a felirat áll: megélhetés. A vidéki nem matyóhímzés, meg ostordurrogtatás, hanem az stratégia, ahogy egy család képes megélni ott, és még úgy is látja, hogy ennek perspektívája, jövője van. Régen ez egy sok évszázados tapasztalaton, öröklődő tudáson és szokásokon alapuló gyakorlat volt. De nehogy azt gondoljuk, hogy ez – ha nem megyünk vissza Sobri Jóskáig a múltban, csak úgy fél évszázadot – afféle robinsonos önfenntartó modell volt. Persze sok minden megtermett a kertben, a kis földön, röfögött a malac az ólban, kukoricacsutka fűtötte a konyhát télen – ahol aludtak is – nem ám méregdrága gáz, meg kifűthetetlen négyzetméterek és így tovább, de ha valaki jobban ismerte a valóságot, tudhatta ez egy sok elemében egymásra épülő összetett gazdasági, kereskedelmi modell volt.

Először is jó áron el lehetett adni a terményt benn a városban, vagy a nagyobb településen, de egymásnak is. Kialakultak a munkamegosztások: nagyanyám például, aki nagytiszteletű asszonyként élte életét, tudott szőnyeget szőni, meg pehelypaplant varrni. Ezért cserébe vagy pénzt, vagy különféle terményeket kapott. Mindenki megtalálta a maga szerepét ebben az összjátékban, még a téeszesítést is túlélte az egész, pontosabban alkalmazkodott hozzá.

A falu megtalálta az új szereposztását: háztáji, termelési rendszerek, tojás, tyúk Bábolnának, mások a százszámra teremtődő melléküzemágakban dolgoztak, ahol mindenféléket gyártottak. És még mindig maradt egy réteg, amelyik bejárt a nagyüzemekbe, De ettől még csak röfögtetett egy-két malacot az ólban, hogy az asszony is tudjon mit csinálni. De még konzervgyárnak, hűtőháznak is megérte eladni a gyümölcsöt. Átvették, kifizették.

Ennek az egésznek aztán végleg betette az ajtót a rendszerváltás és annak a mezőgazdaságra, a falura mért következményei. Hosszasan lehetne írni arról, pontosan mi történt, és mik a következmények, de ezt azért jól ismerjük, ha máshonnan nem a híradókból, mert a falusi közbiztonság romlása is ebben a széthullási folyamatban gyökerezik.

Egyszóval újra kellene teremteni valamit, aminek helye van a mai életünkben, abban a gazdasági és társadalmi valóságban, amiben élünk, ma és holnap is. Nevezhetjük ezt vidéki életformának is akár, de egyelőre nem nagyon látni, milyen is lenne az. De nem is valószínű, hogy generális megoldások lennének, mert hogy is lenne ugyanaz a probléma mondjuk egy borvidéki szőlősgazdák lakta község, meg egy főleg munkanélküli romákkal bíró, abszolút reménytelenségbe süllyedt faluban.

Olyan feladványa ez Magyarországnak amit muszáj megoldania, mert vidék nélkül nincs jövő.

Forrás: boon.hu