A kosárfonásnak hagyománya van, ősi mesterség, ami apáról fiúra szállt. Kakas József kisbajomi népművész még gyerekként vándorló édesapjától tanulta. 
Nem riad meg az újdonságoktól, nem ismer lehetetlent, ha kell, különleges megrendelésre is dolgozik. Azt mondja, nincs két egyforma kosár, mint ahogy nincs két egyforma hajlítás, két egyforma vessző sem. Egy kosár tízezer mozdulattal születik meg, magán viseli készítőjének kézjegyét, sorsát. Megfonásában benne van a múlt, a nagyszülőkön át örökített tudás, a természet kínálta anyagok és az emberi kreativitás szoros összefonódása.

- Mióta foglalkozik kosárfonással?
- Családi tradíció ez, szüleim, nagyszüleim is ezzel foglalkoztak. Inkább elsajátítottam, mint tanultam. Nyolcévesen kezdtem, és 42 éves múltra tekinthetek vissza. Ez is egy szakma, aminek ezer fortélya van. Számos képzést, bizonyítványt ígérnek manapság, de ha emögött nincs tudás, akkor az semmit nem ér.

- A hagyományos cigány mesterségek, mint a szegkovács, a vályogvető, a teknőkészítő, a kosárfonó a társadalmi változások következtében elveszítették létjogosultságukat. Meg tud élni a munkájából?
- Természetesen, de számos területe van a vesszőfonásnak. Több mindenhez kell érteni, a bútorjavítástól a virágbolti értékesítésen át az oktatásig. Ez olyan tudás, amely könyvből nem tanulható, ezért sokfelé hívnak bennünket oktatni, tanfolyamokat tartani. Gyakran veszek részt táborokban, szakkört vezetek gyerekeknek, de fesztiválokon is népszerűsítem a mesterséget. Így, mindezeket egybevéve lehet azt mondani, hogy ebből meg lehet élni. Egyénileg dolgozom, 2000 óta vállalkozó vagyok. De szükség van a támogatásra, mert anélkül hiába van tudás, készség, felkészültség.

A forrásokhoz való hozzájutás egyre nehezebb. Mi dolgozunk, fonunk, s nem biztos, hogy olyan szinten értünk a pályázatíráshoz, ahogy az elvárható lenne. Nyilván el lehetne készíttetni, meg lehet csinálni, de úgy gondolom, épp elég, ha az ember viszi a szakmát úgy, ahogy kell, hisz olyan széles a terület, ahol profi módon kell helyt állni.

- Honnan szerzi be a vesszőt?
- Ezt, amivel épp dolgozom – amerikai piros fűz –, vásároltam. De létezik sárgafűz, rekettye, mindaz, ami vadon terem. Szoktam termeszteni is, de ahhoz egy ember kevés: feldolgozni, lehúzni, értékesíteni. Utána kell menni, manapság őstermelőktől vásároljuk. Például Barcson, Drávafokon 20-40 hektáron termesztik vállalkozók.

- Mennyire mutatja magát a vessző? Mikor derül ki, hogy könnyen meg tudja-e munkálni?
- Már csak vásárlás után, mikor le van áztatva, s elkezdem fonni. Nem ítélem meg elsőre a vesszőt: jó, nem jó, mennyire lehet hajlítani, törik vagy sem. Nem igazán vannak fortélyok, hogy szemmel előre ki tudjam választani a jót. Többéves tapasztalat kell, hogy ránézésre tudja valaki: férges, nem férges, gyűrűs vagy sima a felülete. Ezekből már lehet következtetni, hogy jobb minőségű anyagról van-e szó. De volt már olyan, hogy egy sima bőrű anyag áztatás után tört, mint a porcelán.

- Hogy telik el egy átlagos nap?
- Van egy kis műhelyem, ott dolgozom. Reggel kezdek, nagy melegben csak délután, s olyankor akár éjjel egyig, kettőig fonok a hűvösben. 10-12 óra a bevett nálunk, de ha nagyon belemerülök, akkor 14-16 órát is munkával töltök.

- Miket készít, mire van igény?
- Sok mindent lehet vesszőből készíteni, vannak a használati tárgyak, ezeken belül a lakáskultúrában használatos falidíszek, italkitöltők, lámpabúrák, gyümölcsös és kenyeres kosarak, fotelek, szekrények. Itt elég nagy a szórás. Aztán ott vannak azok a termékek, amiket a mezőgazdaságban használnak. De vannak dísztárgyak, faliképek vesszőből, és maketteket is készítünk.

- S mi készül az érdeklődőkkel közösen egy-egy táborban, fesztiválon?
- Gyerekekkel pillanatok alatt tudunk hajlítani halat, amit úgy nyújtok át, hogy a szerencse jelképe. Bemutatókon gyakran karikákat fűzünk egybe konyharuhatartónak, de szívet, lepkét, zsiráfot is fonunk. Ilyenkor a látványos, gyorsan elkészíthető és hazavihető dolgok kerülnek előtérbe, amit a látogató, a táborozó meg tud csinálni, ki tud várni.

- Mi volt a legkülönlegesebb megrendelés?
- Nem tudnak meglepni, régóta vagyok a szakmában. Biztos akadna olyan is, amit vissza kellene utasítanom, de eddig még minden megrendelést tudtam teljesíteni. Fontam már parasztházat gémeskúttal, biciklit, traktort, lovaskocsit, templomot, ágyút, Jézust keresztre feszítve… 100-300 munkaórás tárgyak ezek. Először a fejemben összeállítom, s utána már bátran, biztonsággal nekilátok a hosszú, folyamatos munkának.

- Ön vándorló roma családba született. Meséljen egy kicsit a vándorlásról!
- Nyolc-tíz család összeverődött, így vándoroltunk együtt akkoriban. Megvolt annak a mikéntje, hogy télen-nyáron kint éljünk a szabadban. A sátorban legelöl édesapám aludt, majd édesanyám a legkisebb gyerekkel, utána a lánygyerekek, aztán a legkisebbtől fölfele a fiúk. Mindenki a maga területén volt főnök, nem igazán volt átjárás. Édesanyám a gyerekeket látta el, összerendezte a ruhákat, mosott és főzött ránk. A férfiak dolga a fonás volt, a lovakkal való foglalatoskodás. A főzés vaslábon történt, vagy gyöptéglát kihúztak a tűz elé, odahúzták a parazsat és azon főztek. Az alapanyagokat, mint zsír, hagyma, liszt stb. beszereztük a falvakban, a legbonyolultabb ételeket is el tudták készíteni, a húsos káposztától a sült húsokon keresztül a rétesekig. Az ülésdeszkán egy szép szakasztóruhát kiterítve ugyanúgy meg lehetett gyúrni, nyújtani bármit, mint a mai asztalokon. Gyerekkoromban sokszor ettünk sündisznópörköltet is.

- Mennyi ideig maradtak egy helyen?
- Attól függött, hogy a településen mekkora volt az igény a szolgáltatásainkra. Fonás, köszörülés, ezek voltak a fő szakmák, de mellette a kályhajavítástól kezdve az égvilágon mindent, ami a ház körül volt, el tudtak az asszonyok és a férfiak is végezni. Gyerekként azt tapasztaltam, hogy mindenhol szerettek bennünket. Abban az időben, amikor még mentünk a szüleimmel, nagyszüleimmel és dolgoztunk, szolgáltattunk, normális viszony volt a magyarok és a cigányok között.

- Mikor telepedtetek le?
- Nem tudom megmondani pontosan, úgy 8-9 éves lehettem. Csokonyavisontán születtem a pálinkafőző mellett 1964-ben, hatan voltunk testvérek. Arra emlékszem, hogy az iskolába már úgy jártunk, hogy Szabáson vásároltunk házat, s onnan jártunk be. Eleinte csak a téli időszakban laktunk ott. Egyébként úton voltunk, sátoroztunk.

- A szülei idejében mire volt kereslet?
- Édesapám fonta a háztartásban és mezőgazdaságban használatos kosarakat, édesanyám a füleket tudta nagyon profi módon megcsinálni és a seprűket elkészíteni. Járták lovas kocsival a különböző falvakat, városokat és becserélték az árut élelmiszerre, ruhára, kis pénzre, mikor mire volt szükség. Akkor még nem volt szégyen a cserekereskedelem.

- Vásározik a termékeivel?
- Járom az egész országot, de nem igazán értékesítem így a termékeimet. Tudom, ez meglepő lehet talán, de hét végeken gyerekeknek iskolákban, nagy rendezvényeken bemutatózunk, és kiállításokat is viszek ezekre a helyekre. Persze vannak megrendeléseim, de nem ez a fő irány. Zalában, Somogyban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Pécsen nagyon sokszor voltam. A tárgyakat ilyenkor kézbe lehet fogni, érdeklődni lehet a szakmáról. Ennek van most keletje. Most már ismerik a nevemet, a tevékenységemet, sokfelé hívnak. Tudják, hogy a név mögött olyan tudás van, amit el lehet hozni a nagyközönségnek. Ha felkérnek, akkor oktatok is. A munkaügyi központokkal együttműködve például Csurgón, Nemesdéden csináltam 3 hónapos tanfolyamot 12-15 fővel.

- Hamar kiderül, van-e érzéke valakinek a vesszőhöz?
- Persze. Az érdeklődök és a tanítványaim között vannak idősek és fiatalok egyaránt, széles a paletta. Akit érdekel, az egy hónap alatt az alapokat el tudja sajátítani, majd kell egy két-három hónapos tanfolyam, hogy ez jobban megérjen. De azt a példát szoktam felhozni, ha valaki jogosítványt szerez, és nem folytatja a vezetést, akkor ez a tudás két év múlva semmit nem fog érni. Ha valaki naponta, sűrűn gyakorolja a fonást, akkor az lehet egy szakma, egy hivatás. De gyakorolni kell, hogy kiforrja magát.

Forrás: amarodrom.hu