A vándormuzsikusi pályát önmagának alkotta meg. Töretlenül hisz a régi értékek megőrzésében, a hagyományápolásban saját tevékenységével jár az élen.

A kultúra, a művészet és a tudomány az életnek az a megnyilvánulása, melyben maga az élet is felragyog. Ezért csak akkor érnek valamit, ha az életet vizslatják örökké és szenvedélyesen – vallja a kiskunfélegyházi Gulyás László.

- A megh ívókon, plakátokon gyakran előadóművészként, máskor mesemondóként vagy népzenészként, néptáncosként tüntetik fel. Névjegykártyáján – ha volna – milyen foglalkozás szerepelne?
-Valóban gyakran aggatnak rám különböző megnevezéseket, de egyik se tőlem származik. Engem az életemen kívül semmi más nem jogosít fel arra, hogy előadóművésznek tituláljam magam. Nincs ilyen irányú végzettségem. Azért hála Istennek a múltba tekintve vannak olyan előadóművész elődök, akik hozzám hasonlóan szinte semmilyen iskolát nem végeztek, mégis elfogadta őket a társadalom, mint előadóművészek. Bízom benne, hogy én is tudok majd letenni annyit, amivel rászolgálhatok az elismertségre. Az az elképzelés, amit sok-sok évvel ezelőtt kitaláltam, megalkottam a magam számára, az a vándormuzsikusi pálya volt. Az életem aztán úgy hozta, hogy a vándorlás, muzsikálás, a játék máig megmaradt, ezért gyakorta úgy titulálom magam: Gulyás László vándormuzsikus. Egyébként van egy azonos című előadásom is. De a mókamester, komédiamester megnevezés ellen sem tiltakozom. Mindig az alkalom dönti el, épp melyik titulus az időszerű.

- Az utazás, vándorlás máig megmaradt. Hol az ország egyik szegletében, hol egy másikban vagy épp a fővárosban lép fel. Ennyire szeretik, ismerik?
- Egy időben tényleg gyakran előfordultam a budapesti Millenáris Parkban. Akkoriban a Berbencés Vándorszínnel léptem fel. De az már múlt idő. Azóta a Millenárist átszervezték, átalakították az arculatát, s ma már a Jövő Háza nevet viseli, ahol a jövőben nem az ilyenfajta emberek, mint én vagy a barátaim szórakoztatják majd a gyerekeket, felnőtteket, hanem a számítógépek.

- Nagyobb rendezvényeken általában a Padkaporos Táncegyüttessel vagy a Langaléta Garabonciásokkal szerepel, de alkalmanként egyszemélyes fellépéseket is elvállal. Mi vagy ki inspirálja előadásait?
- Elsősorban vagy inkább legtöbbször Móra. Van nekem egy kedves palócföldi kolléganőm, Környei Alíz, akivel gyakran eljárunk egy-egy bérleti előadásra. Valahányszor találkozunk, mindig megosztjuk egymással friss élményeinket. Elmeséljük, kitől, mit olvastunk utolsó találkozásunk óta. S amikor Móráról beszélünk, mindig potyogni kezdenek a könnyeink, mert Móra az a sírós, nevetős író, költő, aki nemcsak olyan dolgokat írt, amik nagyon oda tudnak nyúlni az ember lelkéhez, hanem derűs, vidám dolgokat is, melyek sokakat kacajra fakasztanak. Élményeink megosztásakor át is éljük ezeket a történeteket, közben kibontakoznak egy-egy újabb előadás körvonalai. Ám a darab mindig előadás közben épül fel véglegesen. Maga a helyszín, a gyerek és felnőtt nézők együttműködési szándéka hozza elő azokat az improvizációkat (rögtönzéseket), amelyek végleges formájába öntik a produkciót.

Sokat kell készülnie egy-egy fellépésre, előadásra?
Minden előadás felkészülést igényel, még akkor is, ha sok benne az alkalom szülte rögtönzés. A felkészülés, pedig általában nehéz, akár egyedül lépek fel, akár társsal vagy csapattal. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, meg a maga nehézsége. Ha egyedül lépek fel, csak magamra vagyok utalva. Senki másra nem számíthatok. Senki nem fog súgni a közönség soraiból, ha netán elakadok előadás közben, mert a szöveget, az ötletet egyedül én ismerem.

- Szíve másik csücske a népzene, néptánc. Alapító tagja a kiskunfélegyházi Padkaporos Táncegyüttesnek. Ezt sem tanulta?
- Úgy gondolom, nemcsak a hivatalos bizonyítványokat osztogató oktatási intézmény lehet iskolája az embernek. Az élet és a mindennapok is tudnak megfelelő képzést nyújtani. Szerencsére sok olyan hiteles, mai szóval élve: autentikus mesterem volt, akiktől rendkívül sokat tanulhattam. Ráadásul megadatott olyan távoli magyarlakta vidékekre is eljutnom, mint Moldva vagy Gyimes, ahol sok tehetséges és lelkes „előadóművésszel” megismerkedhettem, akik néha nagyon is hétköznapinak tűnő munkájuk mellett sajátították el, osztották meg és adták tovább rendkívüli tudásukat.

- Minden szülőben megvan az igyekezet, hogy átadja gyermekeinek azt a tudást, tapasztalatot, melyet élete során megszerzett. Gulyáséknál sincs ez másképp?
- Azt csak egy külső szemlélő tudná hitelesen eldönteni, hogy azt a világot, melyet mi képviselünk, ők, mármint három gyerekünk, fogékonyságuk révén mennyire tudják magukévá tenni. Semmit nem kényszerítünk rájuk, se zenét, se táncot, se egyebet. Mi csak eléjük rakjuk mindazt, amit mi megéltünk, ám ebben az is benne van, amit rajtuk szeretnénk látni. Alig jártak még, de már ott csetlettek, botlottak körülöttünk, amikor néptáncot tanítottunk. Látták és megtapasztalták. Ezeréves gyakorlat bizonyítja, hogy a néptáncot sosem az iskolában tanították a gyerekeknek, Moldvában, Erdélyben, Magyarországon ezt úgy lesték el az apróságok, akik mindig ott lődörögtek a felnőttek mellett a jeles ünnepeken, lakodalmakban, bálokban. A zenéléssel ugyanígy van. A mi gyerekeink is szépen fejlődnek, érzem, már nincs messze az idő, amikor összeállhat egy kis örömzenélésre a családi kamarazenekarunk.

- Mondják, az önkifejezés nehéz és önző dolog. Idővel mindenünket felfal, még az énünket is. Egyszer csak ráébredünk, már nincs is énünk, amit kifejezhetnénk. Mi lesz, ha ez bekövetkezik?
- Remélem, ez minél később következik be, vagy inkább soha. Egyelőre tele vagyok kisebb-nagyobb tervekkel, ötletekkel, a padlásra is bőven jut belőlük. Nem rajtam múlik majd, mennyit sikerül megvalósítanom közülük.

Vallomás
Nagyon nehéz a kultúráról beszélni, ma, amikor a nyilvánosságot olyan botcsinálta sztárok uralják, akiket az egyszerűbb emberek többsége hajlamos a kultúra képviselőinek tekinteni. Nagyon fontosnak tartom, következésképp büszkeséggel művelem, egyben óvom, féltem népi kultúránkat, azon belül is a néptáncot. De ugyanennyire fontosnak ítélem szűkebb pátriám, Kiskunfélegyháza kultúráját is, melynek irodalmi szegmense Petőfi vagy Móra nélkül aligha lenne elképzelhető. Legalábbis számomra. Ezért is vállaltam fel, hogy megpróbálom előszedni, leporolni, és újra fogyaszthatóvá tenni, mi több, továbbadni e ezeket az úgymond régi verseket, történeket. A valódi népzene, néptánc mellett én ezt a fajta kultúrát tartom féltésre, ápolásra érdemesnek.

Forrás: szaszandras.info