Kevés a föld, becsapjuk. Keresztezzük a tökpalánta gyökerét meg a dinnyepalánta fejét, így a föld azt hiszi, hogy tököt növeszt, miközben dinnye lesz.

Még tavaly történt, hogy egy gólyapár szállt le a magasból, egyenesen Csány község közepére, még egyenesebben a katasztrófavédelmi sziréna domború tetejére - írja a szabadfold.hu.

Csakhogy az a szirénatető tényleg domború volt, az épülő fészek így hát állandóan lecsúszott. Megsajnálták a csányiak a családalapításra készülő gólyapárt, íziben komoly tartószerkezetet fabrikáltak a domborulat fölé. A gólyák megszemlélték a művet, jónak találták, be is fejezték a fészeképítést, éppen csak az időből csúsztak ki. Utódok nélkül búcsúztatták a tavalyi nyarat.

Hanem az idén! Három, máris jókora lúdméretű gólyakamasz tollászkodik a kocsikeréknyi fészekben, a nagy szárnypróbálgatásnak köszönhetően sikeresen szét is verték a születésük örömére felszerelt tévékamerát.

Medve István polgármester igen örül a szaporulatnak, azt mondja, jó jel ez! Amúgy elszántan hisz mindenféle jóban, például „a községért végzett áldozatos, önkéntes munka kultuszában”; amit egyébként szavanként diktál, hogy jól írjam le, ebből is látszik, ő legalább komolyan veszi. (Hogy Csány népe is, az legkésőbb az őszi önkormányzati választásokon majd kiderül…)

De nem gólyát nézni jöttünk Csányba, hanem dinnyét kóstolni, meg, ha lehet, ellesni a titkot, ami nem lesz könnyű, mert állítólag a csányi dinnyésekre igencsak jellemző a titoktartás. A polgármester együtt nevet Erzsikével, vagyis Gál Tibornéval, aki a helyi dinnyés védegylet elnök asszonya:

– Méghogy titok?! Nincs itt titok, csak évszázados hagyomány, tudás és munka. De abból aztán rengeteg!

– No-no – adom alájuk a lovat –, az például nem igaz, hogy a csányiak tanították meg az országot dinnyézni?

– De, az igaz – mondja szemrebbenés nélkül Erzsike.

– Dinasztiák nőttek fel, az apákról fiúkra szálló tapasztalat révén lettünk olyan híresek, mint a makói hagymások vagy a szegedi paprikások. Meddig maradnak? Csak azért kérdem, hogy meddig menjünk vissza a dinnyetörténelemben. A középkorig? A törökökig?

– A faluház mellett láttam kiállítva egy berendezett dinnyéskunyhót. Az mikori?

– Gunyhó az, nem kunyhó, de csak olyasmi. Az eredeti úgy százötven éve épülhetett, akkor, amikor megkezdődött a csányi dinnyések vándorlása. A dinnye akkortájt már komoly jövedelemforrásnak számított, a főúri és kolostori kertek kényeztetett növénye a szántóföldekre került. Csakhogy a csányi határban hamar elfogytak a földek, mert a dinnye után a földet három-öt évig pihentetni kell, ezért aztán a dinnyések útnak indultak szerte az országban. Ez volt a kirajzás.
Tavasszal szinte kiürült a község, a családok gyalog, szekéren, vonaton, traktoron indultak más földekre dinnyét termeszteni. Vitték a legszükségesebb bútorokat, a sparheltet, az eszközeiket, de a lovat, a tehenet, a disznót és a tyúkokat is, és amikor megérkeztek, megépítették a gunyhót. Faágakat borítottak egymásra, arra kukoricacsuhét kötöztek – ez volt a tető. A földet elegyengették, folyékony tehéntrágyával felöntötték, ez lett a padló, aztán beköltöztek. Még gyerek  voltam, tán négyéves, de márciusban már vittek engem is apámék. Aztán egész őszig ott maradtunk, de télire hazament a falu.

– Megérte?

– Meg. Általában a haszon feléért adták bérbe a földet, egy-egy családnak úgy tíz hektárt. A dinnye meghálálja a törődést, de a munka, az rettenetes vele. Hogy csak a végét említsem, ugyebár a dinnye a világ legnehezebb gyümölcse. Képzelje csak azt el, amikor kiszedjük és elcipeljük oda, ahová már a teherautó vagy a kamion is bemerészkedik. Ezt tonnákban, olykor tíz tonnákban mérik. Addig meg kapáljuk, gyomtalanítjuk; a kiültetéstől a szedésig mindennap dolgozni kell a földön, s amire a tábla egyik végéig érünk, a másikon újra kezdhetjük. Ezzel együtt jó pénzt hozott, a csányiak híresek voltak jómódjukról, gyorsan felépült, szépült a falu, kiházasodtak a gyerekek, autót cserélgettünk…

– Múlt időben beszél… S ami azt illeti, az a fene nagy gyarapodás sem látszik a községen…

– Mert azok az évek elmúltak. Ezért aztán én sem a helyi dinnyés védegylet elnöke volnék, hanem a Csányi Dinnye- és Zöldségegyleté. Mert mára uborkások lettek a csányi dinnyések.

– Nocsak. Oszt miért?

– Röviden legalább négy oka is van ennek. Az első az időjárás, amire ma már szinte nem lehet számítani.
Elég legyen csak az idei nyarat említeni. Leömlik egy nap alatt annyi eső, mint régen egy hónap alatt, és máris oda a termés. Ha beáll egy egész hetes eső, összeroppan a piac. A dinnye viszont érik, le kell szedni, de tárolni nincs hol; engedünk az árból.

A második ok az állandóan növekvő költségek és a csökkenő bevételek harca. Hogy csak egy példát említsek: ma már vesszük a vetőmagot. A vetőmag- és növényvédőszer-forgalmazás hatalmas üzlet lett, létezik olyan – sárga belű, mag nélküli – görögdinnye, amelynek egyetlen magja száznegyven forint, de a legolcsóbb dinnyefajtáé is húsz. Azt beszélik: egyes magokat úgy állítanak elő, hogy eleve hordozzanak vírusokat, s amikor a gyümölcs kifejlődik a kórral együtt, csak az ugyanattól a forgalmazóktól vásárolt méregdrága szerekkel lehet megvédeni…

A harmadik ok a piaci verseny. Miközben elismerten a magyar dinnye íze a legjobb, alaposan lemaradtunk versenytársaink mögött. A nagy gyümölcstermesztő országok hatalmas pénzekkel támogatják a termelőket, szinte minden munkafolyamatot, a mag árától a hűtőházak építéséig – míg nálunk a dinnyés csak magára számíthat. Így aztán a külföldi dinnyék annyival olcsóbban érkeznek ide, s nem csak szezonban, hogy azzal mi nem versenyezhetünk. Volt év, amikor a multinacionális nagyáruházakban kilónként kilenc forint körüli áron lehetett dinnyét kapni. Ha pedig exportálunk, a vevők nem hajlandók átvenni annál drágábban a dinnyét, mint amennyiért az áruházláncokban kapható.
A negyedik baj okozói pedig a nepperek. Akik képesek ideállni a teherautóikkal a föld szélére, s onnan viszik fillérekért a dinnyét, hogy a hasznot a városokban ők fölözzék le.

– Miért nem maguk adják el a termést?

– Adjuk, persze, mi is. Berakodunk néhány tonnát, aztán délután négykor indulunk, hogy még jó helyet csípjünk el a nagybani piacon. A helypénz 61 ezer forint havonta, minden belépés további három és fél ezer. Mire bekerülünk, már esteledik. Várjuk a vevőt, mire odaér, van már tíz-tizenegy. Alkuszik. Adna 30 forintot kilójáért. Nekem kellene negyven. Vigyem vissza? Inkább odaadom. Akkor ő továbbmegy, én meg várom, hogy összevásárolja a többi terményét is. Visszajön hajnali háromkor-négykor, akkor átpakolunk, s indulhatok haza, illetve a földre, mert kezdődik minden elölről. Ezért van aztán, hogy a nepper is kap árut, kint a földön, akár 15-20 forintért. De ezt hallgassa meg! Augusztus elején minálunk hagyományosan dinnyefesztivál van. Sárgadinnyét azonban már senki nem termel a faluban, felmentem hát a nagybanira, hogy vegyek. Hetven forint volt kilója. Mondom, másnap visszajövök a kocsival, közben a nepperek egy nap alatt felvásárolták az egész mennyiséget, és másnap már 170-ért adták…

– Ugye nem bántom meg, ha azt mondom, maguk termelni ugyan tudnak, de eladni…

– Talán igaza van. Összesen csak két baja van a dinnyésnek: ha van termés, meg ha nincs…

– És az uborka jobban fizet?

– Nem mondanám, csak kevésbé rizikós. Fólia alatt nő, egyetlen ötvenméteres sátor úgy félmillió, mire elkészül. Aztán ott van a fonalféreg, a vírus, a levéltetű, az atka, a peronoszpóra, a lisztecske – képzelheti, mennyi baj van a dinnyével, ha ezzel együtt is inkább az uborkát választjuk.

– Mégis, hány dinnyés maradt Csányban?

– Kétezerben még 500-600 hektáron gazdálkodtunk itt a határban, ma tán húsz hektáron termel dinnyét ötcsalád. Pontosabban hat, mert az önkormányzat isdinnyeföldet művel.

– Minek? – kérdem Medve urat.

– Emlékszik? „A községért végzett áldozatos, önkéntes munka kultuszának” jegyében vágtunk bele tavaly, elsősorban azért, nehogy szégyenben maradjunk, hogy Csányon már egyetlen dinnye sem terem. Az idén kaptunk is valami pénzt, ebből a közmunkásokkal két és fél hektáron belevágtunk a dinnyetermesztésbe. Másfél hektáron a régi hagyományok szerint termeltünk, egy hektáron pedig tökbe oltott dinnyét neveltünk.

– Tökbe oltott? Az mi fán terem?

– Nem fán – tökön. Ugyanis, ahogy már volt szó erről, a földet a dinnye után pihentetni kell. Illetve kellene, de mivel kevés a föld, hát becsapjuk. Keresztezzük a tökpalánta gyökerét meg a dinnyepalánta fejét, így a föld azt hiszi, hogy tököt növeszt, miközben dinnye lesz az.

– Akkor most vegyük, hogy beállok magam is dinnyésnek. Mi a teendő?

– A régi vagy a mai trend szerint?

– Vegyük a hagyományosat, de ha megkérhetem, ne onnan kezdje, hogy építsek egy gunyhót…

– Kérem. Tehát. Kimegyünk az ősgyepesre; maga úgy mondaná: a gazos földre. Előbb a gyephasítóval hosszában, majd a gyepvágóval keresztbe, olyan 6 x 6 centiméteres kockákat vágunk. Felfordítjuk, gyeppel lefelé, s a gyökerekben dús hátoldalába lyukat fúrunk, abba megy a mag. Trágyatalp kerül alá, az adja alulról a meleget, a tetejére pedig vékony homokréteget terítünk. Az egész fölé pedig a magával vitt kis üvegtáblákat teszi, ebben születik a palánta. Azt a fagyok után kiültetjük, ami kisebbfajta trauma a növénynek, de magának is…

És onnantól kezdve kapáljuk, egyengetjük a sorokat, és csodáljuk a hihetetlen gyorsan növő indákat; ha jól érzi magát a dinnye, van, hogy egyetlen éjszaka 15 centit is nő az a léggyökér. A többi már gyerekjáték, éjjel-nappal őrizni kell a termést, mert a nyulak nagy disznók ám, ahelyett, hogy megennének egy vagy két dinnyét, sorban összeharapdálják az összest. És akkor leszedni, eladni a többit már tudja…

xxx

Fentor Lászlóné, Marika dinnyeföldjén szép, csíkos, hosszúkás dinnyék fekszenek magányosan, őrzőre régen nem telik. Ő az egyik csányi „nagytermesztő”: a maradék húszból négy hektár dinnyeföld az övé. Férjével művelik, kettesben, mást soha nem is csináltak.

– Hogy hagyhatnánk abba? A férjemnek 35 ezer a nyugdíja, ennyit kapok majd én is két év múlva. Ebből megélni nem lehet. Csináljuk, amíg bírjuk, vagy míg akkora veszteség nem lesz, hogy tönkremegyünk.

Útravalóul kapunk néhány dinnyét, Erzsike és Marika habozás nélkül választ.

– Honnan tudják, melyik a jó?

Ahogy villan a szemük, tudom, hülyeséget kérdeztem. Honnan? Az életükből.

Az útelágazásnál a pimasz gólyafik majd’ leesnek a sziréna tetejéről, úgy forgolódnak a fészekben. Alattuk Fentor uram platós kocsija már hazafelé tart: hajnalban Hatvanban próbált dinnyét eladni, de az áru fele ott maradt a kocsin.

Hiába, no, elmúlt már Lőrinc napja is…

Forrás - Fotó: Kállai Márton