Az alábbi történet írója mindig imádta a vidéket, a természetet. Élete egyik nagy álma vált valóra, amikor a város zajából a vidék csendjébe költözött.

„Hosszú idő telt el bemutatkozásom óta, s bizony sok dolog változott azóta az életemben.
Valóra vált a nagy-nagy álom, amire évek óta készültünk. 2013. június 13-tól falusi embereknek vallhatjuk magunkat, elköltöztünk Gödöllőről. Egy picinyke település fogadott be, és v árt nagy szeretettel bennünket: a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Olcsvaapáti. A helyiek segítettek a költözésben, a pakolásban, rámolásban.

60 éves vályogház az új otthonunk, a hozzá tartozó melléképületekkel és kerttel együtt. Amikor idekerültünk, frissen meszelt lakás fogadott, új villanyvezetékek és új vízrendszer. Átalakításokat nem végeztünk, mert szerettük volna minél jobban meghagyni eredeti formájában portánkat.

A fűtésnél eredeti tervünk az volt, hogy a cserépkályhát lebontjuk a nappaliban, és építünk egy kandallót fűtőbetétekkel, mert az ma olyan divatos. Aztán mégis maradt a cserépkályha. Ma már ritkán kapni eredeti, kézimunkával készült csempéket. Ebbe építettük be a fűtőbetéteket, és elmondhatjuk, hogy jól döntöttünk. Öt radiátort melegítünk csekély tüzelővel.

Ittlétünk alatt újítottuk fel a legrosszabb állapotban lévő helyiséget, a konyhát. Ez szinte romos volt, de sikerült kihozni belőle az elképzelésünket. Tudatosan elkerültük a sokak által vétett nagy hibát, hogy új lakásnál új berendezés dukál. Mi a régit hoztuk, és semmit sem dobtunk el. Néhány dolog feleslegessé vált, azokat elajándékoztuk helybelieknek. Valójában azokat a munkálatokat, amelyeket itt elvégeztünk, előbb-utóbb városi lakásunkban is meg kellett volna csinálnunk. Így mondhatjuk, hogy plusz kiadásunk nem volt, csupán a költözés jelentett költséget.

A kertünket ismerősök, szomszédok művelték, amióta miénk volt a birtok, és még nem laktunk ott. Így egy hatalmas kukoricaföld fogadott bennünket. Cserepekben vittem pár palántát, hogy legalább a faj megmaradjon. Nem sok reményt fűztem már semmiféle vetegetéshez, meg hely sem nagyon volt, de azért próbálkoztunk. A kerítés melletti parlagot felrotáltuk, kitakarítottuk és már 2013. június 30-án földbe kerültek az első magok. Közben volt egy gyors kukoricakapálás is. Hajnali öttől tízig kapáltunk, aztán reggeli, majd a jól megérdemelt pihenés. Délután pedig rámolás, és rámolás.

Hatalmas boldogságot jelentett, amikor az első itt termett borsóból megfőztem az első levest. Az első saláták, retkek hasonlóan emlékezetesek, aztán a paprika, paradicsom szintén. Mindenből lett egy kevés. Nem kellett vásárolnom semmit a téli hónapokra, mert rengeteg mindent kaptunk: paradicsomot, tökféléket, zöldbabot, uborkát, petrezselymet, sárgarépát. Egész évre valóval megajándékoztak a helyiek. Errefelé így szokás, ha feleslege van valakinek.

Természetesen nem volt az a termésátlag, ami a növénytől várható, hisz a két hónap lemaradást nem nagyon tudták behozni. Ráadásul jött a kánikula, amikor épp bújtak ki a földből. Sokat locsoltunk, hajnalban és késő este. Mindezek ellenére elégedett vagyok az első fél évünkkel.

A gödöllői állatállományt felszámoltuk a költözés előtt. Ám nem sokáig bírtam állatok nélkül. Június végén megjött az első adag vágócsirke garnitúrám. Azzal a nem titkolt szándékkal rendeltem őket, hogy ez lesz a leendő baromfiudvarom alapja. Szeptemberben még két adag került hozzánk, így negyvenöten rohangáltak és kapirgáltak. Mára a kakasok száma lecsökkent, de ez a vidéki élet rendje.

Tanácsolták, hogy az első időkben feltétlenül adjak nekik tápot, mert elpusztulnak egyébként. Nem fogadtam meg, s csak kukoricát kaptak. Volt veszteségem is: egy jércém elpusztult egy reggelre. Az okát nem tudom. Sajnos ólaink még nincsenek, így a szárnyasok a szomszéd vendégszeretetét élvezik tavaszig. Aztán hazajöhetnek. Örömmel mondhatom, hogy már kacsáim is vannak. Ajándékba kaptam karácsonyra két tojót egy gácsérral. Remekül érzik itt magukat. Ide tartozik, hogy eddig csak kaptunk a falubeliektől, de büszkén említem, hogy már én is tudok adni. Gyönyörű, mély sárga, kukoricás tojást, a tojóimtól.

Készül a sertések lakhelye is. Idén karácsonyra már sajátot szeretnénk fogyasztani disznóságokból is. Igaz, így is többször ettünk finomságot, mint amikor disznót tartottunk. A közelebbi ismerősöktől hurkát, kolbász, töpörtyűt kaptunk kóstolónak.

Míg jó idők jártak, addig sokat eljártunk kirándulni, pecázni. Aztán behúzódtunk a lakásba. Összeszedtem a kukoricacsuhét és például lábtörlőt készítettünk esténként. Nem biztos, hogy szabályszerű, mert nem minden lépést tudtunk lelesni az internetről, de a célnak megfelel. Maradék szabadidőnkben továbbra is a régiek hasznos tudását keressük és próbáljuk elsajátítani. Nem unatkozunk. Falun mindig van mit tenni.

Tanácsként sok dolgot tudnék mesélni a vidékre költözőknek, de a legfontosabb, amit megtapasztaltunk magunk is, hogy nagy vonalakban tervezzenek csak, hogy mi, hova kerül majd. Az élet úgyis átrendezteti néhányszor a lakást, mire a végleges formáját elnyeri a porta. Ne dobjanak el semmit, mondván, ez haszontalan vagy felesleges. Sokan örülnek, és cserébe segítenek érte.

Azon sem érdemes rettegni, hogy nem tudja valaki, mit kell csinálni. Az élet adja a munkák sorát. A technikát pedig szívesen megmutatják az egyszerű és nagyszerű szomszédok. Semmi ördöngösség nincs ugyanis a falusi életben. Csak el kell indulni. Nagyon fontos, hogy soha ne kezeljük le a falubelieket sem a külsejük, sem a szokásaik, de legfőképp az iskolázottságuk miatt. Legyünk nyitottak velük szemben, és akkor ők is hasonlóan viszonyulnak hozzánk.

Erre álljon itt egy lélekemelő történet. A városban nemigen jöttek a rokonokon kívül karácsonyt, újévet, névnapot köszönteni. Itt a helyiek ezen alkalmakkor egymásnak adták a kilincset. Szégyelltem is magam, hogy nem készültem fel ennyi vendégre. De tanultam: idén már előrelátóbb leszek.

Ha összegeznem kell, azt mondom: lényegesen kényelmesebben élünk, mint a városban. Itt helybe jön a postás, a kenyeres, a hentes, a mozgó ABC, a tápos és sorolhatnám tovább. A mozgó tejesig 150-200 métert kell gyalogolni. A gyógyszereket az arra megbízottak kiváltják, és házhoz hozzák. Ki sem kell mozdulni otthonról. De nem ez a legnagyobb vonzalma. Mi egyre felszabadultabbnak, egyre vidámabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érezzük magunkat. Régi barátainkkal, ismerőseinkkel nem szakítottuk meg a kapcsolatot. Sőt… Voltak már nálunk nyaralók, hosszabb-rövidebb időre. Kivétel nélkül mindenkit elbűvölt a környék, a csend és a nyugalom.

Itt nem látni ideges, rohanó embereket. Itt mindenki mosolyog, még tudnak köszönni, s nem múlik el nap, hogy ne lenne látogatónk. Ha kell, segítenek, a jó szónak is ilyen ereje van.

Boldogok vagyunk. Ahogy mondani szoktam mostanában, a Göncölszekér a tanúm rá. Amikor idejöttünk, éppen a teraszunkról láttam csillogását, aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre hátrébb húzódott a kert felé. Ám egész nyáron az udvarunk felett gyönyörködhettünk benne esténként. Közben hallgattuk a békákat, a tücsköket, a denevérek suhogását és néhány izgágább kutya ugatását, miközben jókat beszélgettünk és terveztük tovább az álmainkat.

Mert Olcsvaapátiban ilyen szép az élet…”