A vadászat egyidős az emberiséggel, s nem sokkal fiatalabb a trófeák, csontok és fogak vallási-művészeti célú, mesteri művelésű felhasználása sem.

E nemes alapanyagtól sok kézműves ma sem tud, ma sem akar szabadulni. Eördögh Katalin ötvös és Szabó György csontfaragó mester ékszerekről, alkotásról, hagyományról és útkeresésről mesélt.

Ősünk, a vadászó-gyűjtögető ember első tárgyi emlékeit pattintott kövek és kihegyezett csontok alkották, amelyek a túlélésért folytatott küzdelemben voltak mindennapos eszközei. Aztán csakhamar szárnyra kapott a művészi képzelet: a vad trófeájából, fogaiból, lapockájából pedig idolok, a termékenység vagy a jó szerencse zálogai készültek. Ezek még elválaszthatatlanok voltak a hozzájuk kapcsolt babonáktól.

A következő évezredek alatt azonban a szellemvilágról alkotott elképzelés lassan megváltozott, majd átadta helyét az ész mindenhatóságába vetett hitnek. Így a vad csontja, agyara, szarva is megfosztatott a neki tulajdonított természetfeletti erőtől, ám szépsége azóta is arra csábítja kézművesek egy csoportját, hogy alkotásait e nemes anyagból munkálja ki.

Testet adni egy elképzelésnek
„Sokan megdöbbennek azon, hogy vadászékszerekkel foglalkozom, hát még amikor megtudják: vadászom is” – mesélte nevetve Eördögh Katalin. A fiatal ötvös óvodáskorában készítette első gyűrűjét, s elmondása szerint attól kezdve csak erre a hivatásra készült. „Édesapám, sőt már dédnagyapám is ezen az ösvényen járt előttem. Valószínű, hogy a szerszámaim mellett a szenvedélyt szintén tőlük örököltem” – mondja.

Eördögh Katalin azonban nem követte mindenben a hagyományt. Elsősorban szarvasfogakkal, arannyal és ezüsttel dolgozik. Ezekből fülönfüggőt, nyakéket, vagy akár piercinget állít össze. Ha viszont a megrendelő nem ragaszkodik hozzá, akkor kerüli a klasszikus osztrák, német mintákat. „A nagy, sok részből összetett, cirádás ékszerek helyett inkább a könnyedebb, vitális vonalvezetésű formákat szeretem” – árulja el az ötvös.

Mint minden újításhoz, természetesen ehhez is kell egy adag bátorság és még annyi inspiráció. Utóbbit gyakran csak a vadászat közben, a magaslesen, az alkonyi tájban elmerülve képes meglelni. Testet adni egy elképzelésnek viszont így sem egyszerű, ugyanis minden fog különbözik a másiktól. Ezért aztán a munka végére az egyes ékszereknek saját történetük lesz – hasonlóak lehetnek közöttük, de egyformák sohasem.

„Vannak laikusok, akik idegenkednek attól, hogy egy csontból készült gyűrűt az ujjukra húzzanak, mások pedig nem látják a különbséget a kő, a műanyag és a szarvasfog között” – foglalja össze tapasztalatait Eördögh Katalin. Az ötvösnek ellenben nincs oka panaszra, hiszen munkáit számos alkalommal elismerték: 2009-ben például a Diana Vadászhölgy Klub által kiírt Természeti értékeink női szemmel című pályázaton ért el első helyezést, egy évvel később pedig a Vadászati Kulturális Egyesület jutalmazta az Arany Ecset-Toll művészeti nagydíjjal.

Jávorlapátba faragott betlehemi jelenet
„Családi hagyomány? Nem, én gépésznek tanultam, aztán a feleségemmel együtt bűvészként bejártuk fél Európát. Csontfaragással csak a nyolcvanas években kezdtem el foglalkozni” – vázolja fel röviden életútját Szabó György. A kézműves először Ausztriában és Bajorországban ismerkedett meg közelebbről a trófeákból készült ékszerekkel, dísztárgyakkal, itthon pedig egy barátja, valamint példaképe, Sármány Béla hatására fogott marót.

„A szarvasagancs a kedvenc alapanyagom. Abból sem akármelyik; a legjobbak Zala megyéből érkeznek a műhelyembe” – állítja Szabó György, aki szerint nagy szerencséje van, mert eredeti szakmájának köszönhetően könnyen elkészítheti a munkájához szükséges gépeket, szerszámokat. De így is többéves tanulás és gyakorlás után mert csak előállni alkotásaival.

A kézműves úgy vélte, a siker receptje a rajzkészség, a jó szemmérték és a kézügyesség mellett a természet szeretetének együtteséből áll. S esetében mindez adott volt. „A feleségem családjában hemzsegnek az erdészek és a vadászok, én pedig Gemenc közelében nőttem fel, gyerekként rengeteg időt töltöttem az erdőben” – mondja.

Az utóbbi évtizedekben viszont a műhellyel van ugyanígy. „Amikor kiválasztok egy agancsot, néha hetekig kerülgetem. Aztán egyszer csak bevillan valami, meglátok benne egy formát, és akkor beszippant a munka. Még annak is örülök, ha rossz idő van, hiszen akkor kevesebb a tennivaló a kertben” – avat be munkájába Szabó György.

A csontfaragónak egy-egy rutinfeladat, például egy havasi gyopárt mintázó fülbevaló elkészítése csak néhány órájába telik. Ám vannak Szabó Györgynek hónapok alatt kimunkált, kitüntetett dísztárgyai is.

„Ezek a legösszetettebb munkáim közül valók, pályázatokra készültek. Van például egy dámlapátba vésett jelenetem a Feszty-körképből. Most a siklósi várban van kiállítva. Egy jávorlapátba pedig betlehemi jelenetet faragtam, ez a Vatikánba is eljutott” – példálózik az alkotó, majd halkan megjegyezi: ezektől semmi pénzért nem válna meg.

Forrás: mno.hu