Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár. Elhatározták, hogy tökéletesítik angol nyelvtudásukat, így pár évre Új-Zélandra költöznek. 

A lány egy ideig nem talált munkát, de mégsem unatkozhatott egész nap, ezért finomakat sütött. Igen ám, de egy nap alatt nem egy tepsi sütemény sül ki, főleg ha az embert elkapja a gépszíj, és egyszerre érkezik meg a kreativitás, és a nőiesség megélése is az illatozó süteményeken át. És a sütemények sültek, és egyre jobbak lettek, és egyre több lett belőlük. Olyan sok, hogy azt már nem lehetett megenni se reggelire, se ebédre, se vacsorára, sőt a szomszédokon is kifogott egy idő után.
És akkor valaki feltette az Új-Zélandon teljesen logikus kérdést:

- Te Móni, miért nem adod el ezeket a fantasztikus süteményeket a helyi kávézóknak?

Az ötlet tetszett, elindult hát pár süteménnyel, és láss csodát, megrendelték azokat. Sütött, szállított, fizettek neki, mindenki boldog volt. Meg is kérdezte a hatóság, hogy milyen körülmények között süt?
- Konyhai körülmények között – hangzott a válasz. És a konyhai körülmények tökéletesek voltak, csakhogy a történet itt még nem ért véget.

A cég két személyessé gyarapodott, egy kereskedő-szállítóvá és egy sütigyárossá. Mindkettő adót termelt Új-Zélandnak, aminek ott is örülnek.
Aztán egyszer azt olvasták egy kiragasztott cetlin a helyi golfklub éttermében, hogy az étterem kiadó. Kivették. Tapasztalat, szaktudás nélkül, csak úgy hirtelen elhatározásból. És ez is működött. Belejöttek a cateringbe, az ebédeltetésbe, a vacsorákba.

És akkor Móni férje azt mondta, hogy ő csak Magyarországon tud élni. Menjenek vissza.
És visszajöttek Budapestre. Móni úgy próbált lázadni, hogy fél évig nem adta be a jelentkezését egyetlen céghez sem, mert biztos volt benne, hogy mindjárt visszamennek Új-Zélandra, hiszen a hazajövetel csak tévedés lehet. De maradtak.

Viszont Budapestet nem bírták, túl hangos, túl nagy, túl városias volt. Hiszen ők eredetileg is Boldogkőváraljáról indultak, Új-Zélandon is vidékies életet éltek, nem nekik való a főváros.
Hétvégéken hazajártak a Zemplénbe, és útközben ötleteket gyártottak: nyissunk egy rockkocsmát Boldogkőváralján, legyen egy lekvárfőző üzemünk, ha már úgy is ott az a sok zamatos gönci barack a falu határában.

De ez sem így történt. Elmesélték ugyanis a tervüket egy másik boldogkői házaspárnak, és akkor közösen kitalálták: pálinkafőzdét nyitnak. A férj, Gábor nagyszülei ugyanis régen a helyi ÁFÉSZ-ban dolgoztak, ahol egy kis bérfőzde is működött. Gyermekkorában állandóan ott lábatlankodott, így nem teljesen légből kapott volt az ötlet.

A legelején azt sem tudták, hogy a két fő irány közül merre induljanak. Hagyományos kisüsti, vagy egytornyos pálinkafőzőgépet vásároljanak? Mindenki mást tanácsolt. Ekkor Gábor, Móni férje előrukkolt azzal az ötlettel, hogy ugyanazt az alapanyagot kell kettéosztani, majd egyiket ilyen, másikat amolyan géppel lefőzni, és a végén nyerjen a jobbik. Az eredmény magáért beszélt: nem volt min gondolkodni, és beruháztak egy modern, egytornyos gépre. S a folytatás? Néhány év alatt a fejlődő pálinkapiac egyik prémium árucikkévé nőtte ki magát Móniék és egy másik, barát házaspár termékcsaládja, a Bestillo.

De ez itt már nem csak Móni története, ez itt már a gönci baracké, Boldogkőváraljáé, a Bestillo pálinkafőzdéjé és az első barackfesztiválé is, melyet 2012. július 14-én rendeznek.

A szerző blogja itt!