Jimmy Nelson abból él, hogy törzseket csábít el. Ő látja bennük a szépséget. Nem az a típus, aki kattint egyet és felpattan az első buszra, hogy eladhassa a fotóját. A 46 éves brit férfi bizalmi kapcsolatot épít a közösségekkel, abban a reményben, hogy kultúrájukat valahogy sikerül megőrizni.

A profi fotós az elmúlt négy évben bejárta a világot és folymatosan fényképézett. Csak olyan törzseket keresett fel, amelyek hamarosan eltűnnek a Föld felszínéről. A képek figyelemre méltóak, mert más szemszögből ábrázolják ezeket az embereket: erősek, nem veszélyeztettek, szépek és nem elszegényedettek, büszkék és nem marginalizálódottak.

Amikor a BBC újságírói utolérték őt amszerdami bázisában, ragaszkodott ahhoz, hogy beszéljen a törzsekről, milyen sokat taníthatnának nekünk a világban. Nelson munkája emlékeztet arra, hogy számtalan ember él oly egyszerű életet, mint elődeit tették több száz vagy több ezer évvel ezelőtt. Akárhogy is, Jimmy Nelsonnak sikerült áthidalnia a szakadékot nyugat és a világ legnagyobb hagyományos kultúrái közt.

Hogyan lett fényképész?

1984-ben egy jezsuita kollégiumban tanultam ezer másik sráccal, és egy betegség miatt kihullott az összes hajam, ami azóta sem nőtt vissza. Abban az időben ha valaki kopasz volt, akkor azonnal skinheadnek nézték. Akik erőszakosak, agresszívak - tartja róluk a társadalom. De én nem ilyen voltam és be akartam bizonyítani.

Elmentem az egyetlen helyre a Földön, ahol tudtam, megértenek majd. 1986-ban, 18 évesen Tibetbe költözte egy sereg kopasz szerzeteshez. Éppen akkor nyílt meg az ország a külföldieknek, és nekem sikerült bejárni az egészet. Megváltoztatta az életemet, mert kíváncsivá tett, volt egy sztorija, a készített fényképeimet pedig egy neves galériában is állították.

Miért pont a törzsek?

Tibet után nagyjából hat éven keresztül hobbiból fotóztam őket. Nem tudom miért csináltam, de Guatemalában, El Salvadorban, Afganisztánban és Szomáliában is felkerestem őket. Talán tiszta kíváncsiságból. Ebben a korban teszteltem magam, célok tűztem ki.

24 évesen megismertem holland feleségemet, Ashkiane Horaademát. Hogy őt is el tudjam tartani, keresnem is kellet fotózással. Öt évvel ezelőtt azt tapasztaltam, hogy a szakmám veszélybe került, és jött egy pillanat, amikor úgy gondoltam: kockáztatnom kell. A legjobban a törzsek és kultúrájuk érdekelt, így hát erre szakosodtam.

35 különböző csoportot kerestem fel alapvető kritériumokkal. Kiszolgáltatottságuk helyett a földrajzi sokszínűség és a változatos természeti tájak lett a háttérmotívum.

Le akartam fotózni a legszebb vad embereket a bolygón. És el szerettem volna menni a végletekig.

A nomád Csukcsok északkelet Szibériában élnek, jelenleg már kevesebb mint százan. Mint az eszkimók. Elutaztam Pápau-Új-Guineába is, ami a törzsek számát tekintve a leggazdagabb ország. A Huli, az Asaro, a Kalam és a Goroka etnikumnál is jártam.

A legtöbb törzs messze távol él Európától. Mennyit utazott a projekt során?

2010 és 2013 között 16 helyen jártam, két hónapnál sehol nem töltöttem többet. Minden út más és más. Például másfél hónapba telt, mire megtaláltam a csukcsokat a tundrán. Akkora területen élnek nyolcvanan, mint Franciaország, ráadásul utak sincsenek. Az egyetlen módja, hogy megtaláljam őket, az volt, hogy követtem a rénszarvas ürülékeket.

Az etióp Karo törzset három napi autóúttal sikerült elérnem. De rengeteget gyaloglog és kenuval is szaglásztam már emberek után.

Hogyan dolgozik együtt a törzsekkel?

Az esetek nyolcvan százalékában nincs közös nyelvünk. Próbálunk találni fordítókat, de sokszor maga a tolmács ismeri be, hogy nem ismeri eléggé az adott nyelvjárást. Szóval gyakran kénytelenek vagyunk kézzel-lábbal mutogatni, hogy megértsük egymást. Ha elég szenvedélyes az ügy, akkor bármit meg lehet oldani.

Alkalmazkodnom is kell. A csukcsoknál például három hétig voltam úgy, hogy egy fotót sem készítettem, mert mint mondták, a feltételek annyira szélsőségesek, hogy az immunrendszerem pillanatok alatt összeomlana. Miután vége lett a kiképzésnek, megengedték, hogy kattintsak.

Fogékonyak a fotózásra?

Látnak magukkal szemben egy furcsa embert, aki szívből érdeklődik utánuk. Olykor hosszú idő meggyőzni őket a dokumentálásról, de bizalmi kapcsolatot építek ki velük. Mondom nekik, hogy gyönyörűek, felnézek rájuk. A törzsek lakói nagyon őszinték, nincsenek előítéleteik.

Vendég vagyok náluk, nem ragadozó. Portrékat készítek róluk, amit nehezen értenek meg. Ugyanakkor ők segítenek a kompozícióban, fogják a reflektorokat. Az egész közösség, mindenki részt vesz a munkában, pedig semmi hasznuk nincs belőle.

Kellett valaha fizetnie azért, hogy lefényképezhesse őket?

Soha. Tényleg. Bárhová megyek, viszek ajándékba valamit: egy kecskét vagy egy juhot. Ez a fizetési forma. Etiópiában mondjuk tisztában vannak a pénz fogalmával, így van, hogy keményebben kell dolgoznom, be kell kapcsolódnom az életükbe. Vadásztam, sátrakat építettem, fát gyűjtöttem, játszottam a gyerekekkel és fotóztam.

Megkéri őket, hogy öltözködjenek fel és pózoljanak?

A képek mindegyike megrendezett. Az emberek természetesen nem állnak egy vízesés alatt reggel hétkor és várják, hogy felkeljen a nap, hanem megkérem őket. Úgy mutatom be őket a nagyvilágnak, ahogy korábban még senki nem tette.

Ezidáig megalázó módon fényképezték őket. Én megfordítottam a folyamatot. Adok nekik időt, türelmes vagyok, mert talán ezek az emberek taníthatnának meg nekünk sok mindent.

El kellett hagynia valaha egy törzset, mert ellenségesek voltak?

Egyetlen alkalommal, az ausztrál bennszülötteknél fordult ez elő. Az oka az volt, hogy herótjuk van a médiától, mert nagyon sok a negatív tapasztalatuk. Nem akarták, hogy lefotózzam őket, végülis számukra csak egy egyszerű fényképész voltam.

Gondolja, hogy valaki a fotói láttán el akar majd utazni ezekre a helyekre?

Én is követtem másokat, mások is követnek majd engem. Ez rossz? Úgy gondolom, nem. A legtöbb helyre nagyon nehéz eljutni, nem egy nyaralásról van szó. Ehhez fel kell mondani a munkahelyeden. A többség nem fogja megtenni. De lesznek olyanok, akik nekivágnak, és ez így van rendjén.

Mi a következő lépés?

2015-ben azt tervezem, hogy újra ellátogatok a klánokhoz és megmutatom nekik a készült fotókat. Soha, egy csoportnak sem tálaltam még a képeket, mert nem voltak tisztában a kamera fogalmával. Rengeteg időt és energiát tettek bele, így hát megérdemlik a dícsérő szavakat. Megjelent egy könyvem is tele felvételekkel, szeretném hallani, mit gondolnak róla.

Van valami hasonlóság a törzsek között?

Mindannyian máshogy néznek ki, mást csinálnak, különböző helyeken töltik napjaikat, de van egy közös szál: a mának élnek. A fejlett világban mi a múltban és a jövőben szeretünk létezni. Boldogok akarunk lenni, de elfelejtkezünk a máról.

A BBC riportja alapján. Még több fotót ide kattintva találsz.