Ha valaki, hát Molnár József igazán szabadon él. A hetvenes éveit taposó férfi nem kér a szociális hálóból, állami gondoskodásból. Ő valóban a maga ura.

Ma is ott él, ahol született: szülei egykori tanyáján, pontosabban annak helyén. A tető már kész a házból, a gerendákat egyesével hordta hozzá.

Virágzó porta volt egykor Molnáréké Mezőtúr és Mesterszállás mezsgyéjén. Állatokat neveltek, zöldségeket termesztettek a ház körül, földjük is volt, mely ellátta az állatokat. Mostanra mindez enyészetté vált, ám József ragaszkodik megszokott környezetéhez. Egyfajta pusztai remetévé vált az elmúlt évtizedek során, mégis naprakész minden fontosabb eseményről. A portán több tucatnyi kiscsirke szaladgál, alig néhány hete bújtak ki a tojásból. Mire a tél beáll, éppen vágnivaló méretűre cseperednek. A paradicsom, zöldségfélék, vigyázban sorakoznak a kiskertben, a többit sajnos kiégette a perzselő nap.

- Forró volt az idei nyár, nem bírták a növények – mondja. – A kútból locsoltam ugyan, amíg tudtam, de nem győztem tovább. A környékbeli gazdákkal megegyeztem, a szénából kaphatok a földjeikről, annak egy részét meg elcseréltem három pár galambra.

Szinte önellátó tehát József, csak néha-néha szorul rá, hogy bemenjen a városba valamiért. No meg a gazdáktól sem csak szénát kap, gyakorta látogatják, s visznek neki némi élelmet. Ám a hetvenkét esztendős férfi büszke arra, hogy most is megáll a maga lábán.

– A jövő héten kukoricát törni megyek, megkeresem a betevőt magamnak. Mindig akad valami, nincs okom panaszra.

Ám az évek során előbb az istálló, majd a tanya épülete is megadta magát az idő múlásának, lassan rommá vált mindkettő. József így egy kis kalyibába szorult, mégsem adta fel. Úgy határozott, újjáépíti a házat, hogy megfelelő körülményeket teremtsen magának. Igazán egyedi módon fogott azonban hozzá. A leginkább épen maradt részt, a tetőt próbálta menteni, a szükséges gerendákat pedig egyesével hordta ki a városszéli Tüzép telepről. Minden reggel ott toporgott nyitáskor, s kerékpárján egyensúlyozta a hosszú rudakat a több mint húsz kilométeres, göröngyös úton.

A tető tehát szinte készen van, bár a csapolásokat itt-ott még javítani kell. Egyelőre azonban téglákon állva várja jobb sorsát, azaz azt az időt, amikor alapja, meg falai is lesznek a háznak. Gazdája pedig egész nap a végtelen pusztát kémleli, melynél nagyobb szabadságot talán el sem lehet képzelni. Persze ennek a szabadságnak ára is van, hiszen jórészt védtelenül kénytelen elviselni az időjárás viszontagságait, ám már ehhez is hozzászokott.

- Tavaly télen, amikor olyan nagy hidegek voltak, egyre csak jöttek hozzám, hogy bevigyenek a városba, de nem mentem – meséli. – Tán máskor nem volt hideg a tél? Azt is ki lehetett bírni, meg ezt is. Különben is: mire elhatároztam magam, hogy mégis megyek, már jött az enyhülés.

József az önként választott elszigeteltség ellenére igen tájékozott a világ dolgairól. Bár rádiója mostanra elromlott, azért minden fontosabb dologról értesül. Így aztán például, amikor az egyik gazda hozzá is elvitte a nála vendégeskedő Stohl Andrást, a remete ezzel fogadta a színészt: „Hát magát meg már kiengedték a sittről?”

Forrás: szoljon.hu