Tiszaörvény főutcáján található Kovács Imre kovácsmester műhelye. A „Kéccerkovács” élete, szakmai elhivatottsága egy szívet melengető, szép történet. 

Az egykori szerszámkészítő szakmunkás autodidakta módon vált országszerte hírneves kováccsá. Szakmai hitvallása: az igazi kovácsoltvas tűzben születik. A mester arra törekszik, hogy ebben a látszólag rideg anyagban is felfedezze és megláttassa az anyag rejtőző szépségét. Ezért szívesen használja a vas saját anyagából kikovácsolt levélmintázatot. Az anyag meghasításával. megrogyasztásával és megcsavarásával különleges, gyönyörű formákat alkot. A kovácsolt vas kerítéselemek és kapuk, a terasz- és erkélykorlátok, a díszes ablakrácsok, a dísztárgyak, a bútorok szinte mindegyike egyedi darab, megismételhetetlen termék.

- Milyen családi környezetben nőtt fel, mit jelentett a család az életében?

- 1948-ban Nagyivánon láttam meg a napvilágot. Kétéves koromban költözött a család Tiszafüredre. Apám földműveléssel foglalkozott, méghozzá nagyszüleimmel együtt. Jó fizikumú, dolgos, erős ember volt még öregkorában is. Anyám háztartásbeliként tette a dolgát, nevelt engem. A sok-sok tennivaló mellett arra is jutott ideje, hogy csipkét verjen. Gyönyörű dolgokat csinált, s e szép mesterséget az évek során Karcagon, Kunmadarason és Tiszafüreden tanította. Sok embernek megtanította ezt a gyönyörű kézművességet. Azt már csak évekkel később tapasztaltam, hogy Budapesten milyen nagy összegeket fizetnek a vert csipkékért, ő meg filléreket kapott érte. Én azt hiszem egyébként, hogy a kézügyességemet anyámtól örököltem.

- Hogyan emlékezik a gyermekkorra, az iskolákra?

- Tiszafüreden jártam általános iskolába, majd a Kossuth Lajos Gimnáziumba kerültem, ami egy régi polgári iskola volt, s ott végeztem 1966-ban.Szüleimnek nem volt sok pénzük, de a tanulással kapcsolatos kiadásokra sosem sajnálták a forintokat. Zongorázni is taníttattak. Kékesdi Dezsőné tanárnőnek heti két óráért ötven forintot fizettek, ami akkoriban tetemes summának számított. Szerettem egyébként a hangszert, sok időt töltöttem a tanárnőnél délutánonként, ugyanis otthon nem volt zongora, így nála gyakoroltam. A középiskola elvégzése után aztán Egerben szerszámkészítést tanultam. A zenei tudásnak itt hasznát vettem: egy zenekarban játszottam, ezáltal kevéske kiegészítő jövedelmet szereztem. Ez nagyon jól jött, mert anyámék ekkor már nem bírták volna anyagilag az iskoláztatást.

- Mit jelent és jelentett az Ön számára a Tisza?

- A Tisza közelsége mindenkor nagyban meghatározta az életemet. Gyerekkoromban minden szabadidőnket a folyó mellett töltöttük, kedvenc helyünk a „nagyhíd” melletti két homokpad volt. Ott fociztunk, ott égtünk barnára, ott tanultunk meg úszni. A horgászat sem maradt ki. A Tiszának minden pontját ismertem a környéken, tudtuk, hol lehet harcsát, kecsegét, pontyot fogni. Akkor még elég sok hal volt, a holtágakat is jól meg lehetett közelíteni. Igazibb volt a természet. Most is naponta kijárok a folyóhoz, mert jó feltöltődni ezen a gyönyörű környéken.

- Térjünk akkor vissza az élet forgatagába: szerszámkészítő szakmunkásként visszakerült Tiszafüredre.

- Előtte volt egy kis kitérő, hiszen Debrecenben katonáskodtam. De valóban visszajöttem, s az akkor létesült alugyárban helyezkedtem el szakmámban. Új gyár volt, sok fiatal került ide. Én 21 éves voltam, akkor nősültem. Nagyon jó kollektíva jött össze, rendes, kellemes emberekkel dolgoztam együtt. Több mint tizenhét évet húztam le ott szerszámkészítőként.

- Miért szakadt meg ez a „szerelem”?

- 1974-ben nagyon komoly agyműtéten estem keresztül. Ezt követően nagyon sok időm volt, mert nem dolgozhattam. Így hát el kezdtem rajzolni, festeni, grafikákkal foglalkoztam, metszeteket készítettem. Jó iskola volt ez arra, hogy később a saját munkáimat megtervezzem, hogy a megrendelőnek lerajzoljam, milyen lesz az termék, amit neki készítek.

- Közben pedig felépült Tiszaörvényen a saját műhely, ami folyamatosan bővült, csinosodott, s melyben ma is tevékenyen dolgozik.

- Jó háromszáz méterre vagyok a Tiszától. Azért vettem a portát, hogy nyugodt környezetben tudjak dolgozni. Ami azt illeti, sokáig nyugodt is volt, de az idegenforgalom megnövekedése után eléggé zajos lett a környék. Nyilván ez nem gátolt abban, hogy műhelyemben tegyem a dolgom. Folyamatosan kezdtem el olyan tárgyakat kovácsolni, amire a környezetemben igény volt. Sok módos ember, meg külföldi vett házat a környéken, s egyre nagyobb lett az igény a munkámra, a kovácsoltvas tárgyakra. Először egyszerű, aztán bonyolult tárgyakat készítettem, majd ismerősök noszogatására zsűriztetni kezdtem a dolgokat. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a Magyar Népi Iparművészeti Tanács kovács népi iparművész címet adományozott. Természetesen ezt a címet a mai napig büszkén viselem.

Milyen tárgyakat, eszközöket készít?

- Gyakorlatilag bármit, amit megrendelnek, és kovácsoltvasból elkészíthető. Kerítést, korlátot, kaput, ablakrácsot, bútort, ajándéktárgyat. Munkáim gyakorlatilag az egész országban, főleg a nagyvárosokban találhatóak. Debrecennek dolgoztam a legtöbbet. A belvárosi műterem galériájának bejárati- és ablakrácsa, a volt Hangyaház bejárati kapuja, a Magyar Nyelv Házának boltíves bejárati kapuja - mely 1 tonna súlyú és 3 méter magas – mind műhelyemből került ki.

- Alkotásaiból kiállítást is rendeztek már, ma is aktívan alkot. Mi az, amit szeretne még elérni, ami húzza, viszi előre?

- Sokszor gondolkodom azon, vajon azok a fiatalok, akik munkáimat látják, vajon kedvet éreznének-e a kovácsmesterséghez? Én nagyon szeretném, hogy ne vesszen ki az egyik legősibb szakma, a kovácsolás. Nagyon szívesen átadnám ezt a tudást valakinek, aki tisztességgel, becsülettel megtanulná és továbbvinné a hagyományt. Megmutatnám nekik, hogy milyen meleg a tűz, milyen meleg és milyen ruganyos a vas, hogy megtudják: milyen szép a kovácsolás. Hát én ezt szeretném elérni.