Már háromezer órát repült: a világranglistán utána következő japán légifotós 900-nál tart. H. Szabó Sándor nevében a h betű mégsem helikoptert jelent.
Helikoptersanyi – ez az e-mail címe, mi lenne más.

- Így megfelelő a térerő – mutatja az ORFK-légierő szerény siófok-kiliti bázisán, hogy a mennyezeti lámpára kell akasztania a laptopjából kilógó vezetéket. Addig is küldi a friss fotókat, amíg beszélgetünk. Apró kis ürgék figyelnek bennünket a távolból, a reptér leszállópályájáról.

- Az Országos Rendőr-főkapitányság állományában vagyok – magyarázza H. Szabó Sándor. – Előtte beleestem én is a nagy leépítési hullámba az MTI-nél. Amikor közölték, egy nap alatt összepakoltam. Három nap múlva szóltak hogy tévedés, csupán a számítógép választott ki 55-60 évesként, úgyhogy én maradhatok. Megköszöntem, de nem. Számomra a gyerekkori álom, a szakmai beteljesülés volt a távirati irodánál eltöltött több mint huszonöt év. Egy magas beosztású rendőri vezető kérdezett rá ez idő tájt: hogyan lesznek ezek után légi fotók. Sehogy, feleltem, nincs munkahelyem. De van, válaszolta, holnaptól az ORFK.

A Heves megyei napilapnál kezdte tizenhat éves diáktudósítóként; írt és fotózott. Nem csak hevesi, hatvani is, ezért a h betű a nevében. – Akkoriban ha valaki meg akarta valósítani magát, festett, szobrászkodott, vagy fotózott – mondta. – A távirati irodához hívtak, amikor erősíteni akarták a vidéki tudósítói hálózatot. De mindig hatvani maradtam, ma is oda járok haza.

Csányi Klára rendőr alezredes kérdezte meg tőle vagy két évtizede, hogy tudna-e néhány légifotót készíteni helikopterből a rendőrévkönyvbe? Így kezdődött. Négy-öt napot tölt most egy hétből a siófok-kiliti bázison (kevesen hiszik el neki, hogy nyaranta is csak felülről látja a Balatont), az most a teljes hazai légirendészet telephelye. Aztán hazaugrik, kimos és már jön is vissza. Van családja is: két nagy gyermeke. No és, sőt, leginkább ma a légirendészet. A reggeli készítés például Kilitiben mindig az ő reszortja. Az egész csapatnak, mert ahogyan mondja: – Ez csapatjáték. Az operátor, a szerelő, a pilóta együttműködése nélkül nincs sikerélmény. Mert az is közös. Ha elkészül és megjelenik egy jó kép. Nekem pedig mindig a szolgálati feladathoz kell alkalmazkodnom. Akkor szállok fel a rendőrségi helikopterrel, és oda megyek, amikor és ahol feladata van. Nem én mondom meg, mikor és hová akarok menni. De ettől is izgalmas, váratlan.

Szinte minden, Magyarországon használatos helikoptertípussal repült már. Mindegyikből jól lehet fotózni szerinte, de a csúcs az MD-500-as: jól el lehet helyezkedni a gépben és lényeges továbbá, hogy a hajtóműhő hátrafelé távozik, nem keletkezik tehát hőkép. Az évek hosszú során a rendőrségi pilóták is ráéreztek, mi kell ahhoz, hogy jó képek születhessenek. Úgy fordulnak a géppel, hogy a lapátok ne lógjanak a képbe. H. Szabó Sándor elárulja: büszke rá, hogy még szemléletet is tudott formálni, több pilóta és műszakis is elkezdett fotózni...

Meséli, hogy az ember mindig kíváncsi volt, azt ma is csak kevesek láthatják, milyen a világ felülről. Régebben nem lehetett publikálni a légifotókat katonai megfontolásokból, ma már szabad a piac, bárki fotózhat felülről is, de nem véletlen, hogy toronymagasan neki van a legtöbb repült órája a világ légifotósai közül, hiszen másoknak nincs olyan lehetősége a repülésre, mint neki. Fotóznak persze már sokan, van, aki helikoptermodellre teszi a masináját (ez persze egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor a fotós odaföntről tekint le), más motoros sárkányrepülőre száll és kukkol, ügyvédeknek, magánnyomozóknak készít lesifotókat, jó pénzért. – Engem viszont e helyett egyfajta küldetéstudat hajt, úgy indulok el, mint egy vadász. Képeivel nem üzletel, nem kér pénzt érte, ebben, hogy így legyen, gyorsan egyetértettek a rendőri vezetőkkel. – Amikor megemelkedik velem a repülőgép, teljesen más dimenzióba kerülök...

Állítja, sohasem a pénz motiválta, hanem hogy amit odaföntről lát, azt mások is láthassák. – A borsodi árvízkor is reptéren voltam elszállásolva, pár centis vízben tocsogtam – eleveníti föl. – Szóltak, átmennék-e a katonák Mi 8-asával Szolnokra alkatrészért. Engedélyem katonai repülésre is volt, nem hagytam ki. A hajnal, a pára gyönyörű mesevilágot tárt a szemem elé, ahogy meg jött le a víz a hegyekből, olyan volt, mint egy óriási kígyó. Mondta a pilóta: ugye, ilyen párában nem tudtál fotózni? Nos, képeimet hozta a New York Times, címlapon a Washington Post, természet kategóriában ez a sorozatom lett első díjas a sajtófotó-pályázaton. Pengének kell lenni mindig; az az izgalmas ebben a szakmában, amit nem lehet előre tervezni. S az a felemelő, hogy hagyhat maga után az ember valamit.

Már ha fent marad az ember... Első repüléses fotózásakor Pesten egy Mi-2-es helikopter repítette, Szász Lászlóval a pilótaülésben. Előzőleg leszerelték az ajtót, hogy ne zavarja a fotózást. A Dohány utca táján elszállt a papucsa, a Deák tér felett a szemüvege. Előzetesen felhívták a figyelmét, hogy a gépből semmi nem eshet ki, ha mégis, azt jelenteni kell. Zokniban sietett a kocsijához, szerencsére nem tűnt fel senkinek. Később már Kilitiről felszállva a Balaton fölött elment az olajuk. A pilóta, ugyancsak Szász László, figyelmeztette utasait: mindhármuknak ki kell ugrani a gépből és először a fotós ugrik. Végül mégis letette a gépet Füreden. Alig értek földet, hatalmas fehér füst tört elő a hajtóműből...S a legkeményebb, a ferihegyi zuhanás: a reptéri személyzet szabadította ki őket az összetört roncsból.

A rázós élmények felidézése közben Helikoptersanyi új pozíciót keres laptopjának a kiliti reptéren, most a videóanyagokat küldi szét az ország számos pontjára, s ezúttal a tűző napon a legjobb a térerő. Egy újsággal teríti le számítógépét. Működik a mini közszolgálat, most épp siófok-kiliti központtal, rendőrségi, azaz közszolga-segédlettel.

Fotók: ORFK légifelvételek - H. Szabó Sándor