A hímzőmester kezében fel s alá jár a tű, finom mozdulatokkal bök bele a vászonba. Nincs ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy a „maestro” férfi.

Elmélyülten figyeli munkáját, percek, órák telnek így el. - Így ni! A tűt összecsippentjük ujjainkkal. Nem, ennél lazábban, finomabban kell! A gyűszű mindig a mutatóujjra kerül! - Ország László nem adja fel, türelmesen magyarázza a hímzés fortélyait.
Egyre elkeseredettebben próbálom kidíszíteni az anyagra rajzolt virág levelét, de hiába: a cérnaszálak összekuszálódnak. Azt hiszem, maradok a főzésnél-sütésnél, engem képtelenség megtanítani a hímzésre.

- Azt csak hiszi! Tudja, hány hölgynek segítettem már elsajátítani a praktikákat? Nincsen reménytelen eset! - biztat a férfi, aki elmeséli, 1979-ben az öcsödi tsz-ben dolgozó vaskos kezű asszonyokat is sikerült megtanítania hímezni, pedig ők aztán nem voltak „egyszerű esetek”.
Első pillantásra kifejezetten furcsa, amikor egy férfit látunk tűvel a kézben. Második látásra is. Aztán szépen lassan elfogadjuk, megszokjuk a látványt.
- Az elmúlt évtizedekben több csodálkozó tekintettel, ilyen-olyan megjegyzéssel találkoztam már. Egyszer a Népművészeti Intézet továbbképzésére jelentkeztem, mondván, ott tovább gyarapíthatom tudásomat. Amikor megérkeztem a helyszínre, a következő kérdéssel fogadtak: „ugye nem gondolom, hogy majd külön lakosztályt kapok?!”

- Kiderült ugyanis, egyedül én voltam férfi a diákok között - nevet, majd hozzáteszi, erre a képzésre mint „hallgató” érkezett, de mint oktató ment haza, és a „lakosztály” kiadásával sem volt egy idő után probléma.
De hogy kerül egy férfi kezébe egyáltalán tű?
- Egy betegséggel kezdődött minden. Mint állattenyésztő-üzemmérnököt megbíztak, hogy hozzak létre egy hatalmas tehenészeti központot. A megfeszített munka és az állandó stressz miatt huszonhét évesen ágynak dőltem - árulja el.
A „mester” egy évet töltött a takarók alatt. Bizony, ez nagyon hosszú idő.
- Nem tudtam magammal mit kezdeni. A keresztrejtvények idegesítettek, az olvasástól is elment a kedvem - magyarázza László, akit egyik nap meglátogatott a szomszédasszonya. A komatál helyett egy hímzett párnát vitt magával, mondván, készítsen ő is egy ilyet, az majd lefoglalja.

- Amikor kézbe vettem az első vászondarabot és kivarrtam az első mintákat, az nagyon jó érzés volt. Ez az, ez lesz az új hobbim, gondoltam. Előbb az előnyomott szöveteket hímeztem tele, később magam is rajzoltam motívumokat.
László azt mondja, bármilyen hímzést vesz a kezébe, azonnal tudja, milyen technikával készült, sőt, arra is képes, hogy lemásolja azt. A népművész meggyőződése, hogy a hímzés férfi munka, még a szóban is benne van: hím-zés.

- A régi könyvekből pedig az derül ki, hogy annak idején a törökök Magyarországra hímző férfiakat hoztak „ajándékba” a házigazdáknak. Nem szégyellnivaló hát, ha az erősebbik nem veszi kézbe a tűt.
László ezt mindenhol hirdeti, sőt, a hímzést tanítja is. Persze, szinte kizárólag hölgyeknek. Most például nekem, hátha tényleg nem vagyok reménytelen eset...

A kunszentmártoni Ország László Tiszazug néhány hagyományát a szellemi kulturális örökség részeként szeretné elismertetni.
- Ennek része a kun hímzés és a lószőr-ékszerek készítése, melynek feleségem, Kati a mestere – mondja a Magyar Kultúra Lovagja, aki pár éve a Magyar Kézműves Remek címet is elnyerte egy ősi kun mintának köszönhetően. Palmettás tulipános gyapjúhímzése otthonában is látható, például egy háromrészes „firhangon”, vagyis díszítőfüggönyön, aminek elkészítése több ezer órát vett igénybe. Megjegyzem a házigazdáknak, szívesen megvenném...

- Ha egy átlagos órabérrel számolnánk, ára meghaladná a másfél millió forintot... - mosolyog László, aki szerint ezek a terítők, függönyök, párnák eszmei értéke rendkívüli, kár, hogy ezt nem sokan ismerik el.
- Azt szeretnénk megérni, hogy a magyar népművészet újból felvirágozzon és a fehér hímzés ugyanúgy hungarikum legyen, mint a szódavíz vagy a Dobos-torta.

Forrás: szoljon.hu – Fotó: Illyés Csaba