Hogyan látja a városból faluba költöző háziasszony élete változásait, s mi mindent kellett megszoknia, megtanulnia a vidéki lét során? Íme a történet.

A több évig elhúzódó házfelújítás mellett mi magunk sem úsztuk meg változás nélkül. Az embernek könnyebb dolga volt, ha gyerekkorában falun nőtt fel, volt hová visszanyúlnia. Nekem viszont, aki városban szocializálódtam (jó, tudom, nem egy metropolisz, de azért mégis más), elég nagy kihívást jelentett néhány dolog elsajátítása.

Szóval meg kellett tanulnom:

- mindenkinek köszönni. Elsőre nem hangzik túl bonyolultnak, de tessék csak kipróbálni! Aki ahhoz szokott hozzá, hogy sokezer másik emberrel osztozik egy lakókörnyezetben, és általában lehajtott fejjel, de mindenképpen a többiekre nem odafigyelve éli életét, annak a legnehezebb dolog az, hogy észrevegye, akinek köszönnie muszáj. Mivel egy ilyen törpe faluban gyakorlatilag mindenkinek köszönni kell, beleértve a kocsival elsuhanó, biciklin elzörgő vagy az elég széles főutca túloldalán közlekedő személyeket is, ezért el kellett sajátítani egyfajta körös-körül figyelő attitűdöt, és meg kellett tanulni elég hangosan köszönni, hogy Mari néni is meghallja az út túloldalán állva, miközben egy traktor zörög el közöttünk. Mára már olyan gyakorlatra tettem szert, hogy ha a szüleim által lakott városban sétálok a kölkökkel, külön oda kell figyelnem, hogy ne köszönjek minden szembejövőnek...

- odafigyelni arra, hogy mit és hol mondok. Errefelé nagyon kicsi a közösség, és mindenki pletykál. Ha a boltban a boltosnéninek elmondom, hogy elutazunk két napra anyáékhoz, egy héttel később megkérdezik az embert, hogy mi van, mégsem költöztünk el? Szóval ez egy érdekes, zárt közösség, ahol "törődnek" az emberrel...

- megszokni a csendet, illetve ezt a fajta csendet. Alapvetően városban az ember hozzászokik, hogy folyton rengeteg zaj veszi körül, és adaptálódik ezekhez, észre sem veszi őket. Itt sokkal kevesebb a zaj, esténként pedig az ember által keltett mesterséges zajok szinte teljesen megszűnnek, és csak a természetes zajok maradnak. Télen gyakorlatilag csak a kutyaugatás, amit bent a házban legfeljebb a gerendák egy-egy pattanása, vagy a falióra tiktakja kísér. Eleinte nagyon furcsa volt, képes voltam a legapróbb zajra is összerezzenni, és keresgélni, hogy mi lehet a hang forrása. Mostanra eljutottam oda, hogy ha városban vagyok, nagyon rövid idő alatt megfájdul a fejem a lármától...

- elfogadni az izolációt. A régi ismerősök, barátok máshol maradtak, és egy ideig még fenn lehet tartani a kapcsolatot, de szó sincs rendszerességről, netán személyes találkozásokról. A faluban lévő emberek pedig nagyon kedvesek, aranyosak is, de én csak egy gyüttment vagyok itt. A helyi lakosok között kevés a korban hozzám illő, az érdeklődési körről nem is beszélve. A mai napig nem sikerült felületes társalságnál mélyebbet bonyolítanom errefelé...

- semmitmondó társalgást folytatni. Nekem ez megy a legnehezebben, nem is fogadtak be úgy, mint az embert, akinek a vérében van. Képtelen vagyok az időjárásról, a termésről, az időjárásról, a miséről, a temetőről eszmecserét folytatni. Mivel igyekszem azért mindent megtenni, rájöttem, hogy ha én kezdem el a de hideg van/de meleg van/esik/nem esik/fúj mondatokkal, akkor nyert ügyem van, a másik fél befejezi helyettem a kötelező hat mondatos társalgást (mely egyébként nagyon fontos közösségépítő, tehát távolról sem szeretném leszólni vagy lebecsülni, csak épp én korábban nem szoktam meg)...

- lomizni. Na, ez igazi gyönyörűség, csak korábban nem ismertem. Anno városban nem nagyon jártam turikba, használt cikkes boltba, mert valahogy olyan cikinek éreztem. Először a pénzszűke miatt, aztán időtöltésként, manapság pedig szenvedéllyel járok át a két házzal odébb "üzemelő" lomishoz. Tavasztól őszig nagyobbik gyermekemmel kedvenc időtöltésünk átsétálni, és végignézni, hogy ma mit hozott a bácsi. Rengeteg dolgot lehet fillérekért beszerezni, meg hát persze veszünk egy csomó kacatot is, de hát mikor olyan olcsó :-). Lakberendezés tekintetében az emberrel egy véleményen vagyunk, miszerint kényelmes legyen, strapabíró és jól tisztán tartható. Tudom, alulművelt tuskó vagyok, de egy dizájnos, milliókért berendezett belső térben valahogy nem tudnám otthon érezni magam. Szóval a bútoraink jó részét lomiztuk, vagy az alapanyagokat lomiztuk, és az ember készítette el (így készült a kisebbik lány bölcsője, ami alapvetően szekrényként kezdte pályafutását, míg az ember szét nem berhelte, és nem csinált belőle függőbölcsőt).

- falun élni... Élvezni a nyugalmat, a lassabb tempót, a természetet, mindazt, ami a falusi élettel jár. Hogy a saját magunk termesztette gyümölcsből saját kézzel eltett lekvárt kenem a magam sütötte kenyérre-kalácsra. Hogy a diós és mogyorós sütemény nem luxuscikk, mert itt terem a fán-bokron (na jó, meg kell pucolni, de hát mire tartjuk az embert?. Hogy a házi tejet áruló hűtőautó itt áll meg hetente kétszer a kapunk előtt, és olyan finom tejet árul, hogy olyat én még nem ittam életemben. Hogy a csapból folyó víz tiszta és finom, nincs mellékíze, de ha annál is jobbra vágyom, akkor kb. 20 méterre  a háztól van egy vízkifolyó, ami a falusi nyelvek szerint be lett vizsgáltatva, és jobb, mint a legtöbb ásványvíz (tényleg finom). Hogy mindenféle állat vesz körül (na jó, a pókokkal még nem felhőtlen a viszonyom, de legalább már megszoktam őket). Hogy a konyhaajtón kinézve láthatom, ahogy a szomszéd farakásán egy karvaly tollászkodik, ahogy harkályok kopogtatják a diófát, ahogy a gólya esténként az előttünk lévő villanyoszlopon kerepel...

Nem sorolom tovább. Jó ez itt. Sokszor az jut eszembe, hogy ez igazán az embernek való élet...

Forrás: eletfalun.blog.hu