Ők a modern Robinsonok – állítják a tiszainokaiak, akik találkoztak a Mészáros házaspárral. Sokan nem találkoztak velük, mert távol vannak a várostól.

A nyugdíjasok a Tisza mellett, egy elhagyatott ártéri erdőben vertek maguknak tanyát.

– Pedig egy szép házban élnek Agárdon, a Velencei-tó mellett! Most meg? Egy lakókocsiban a szúnyogos kellős közepén! – árulja el a helyi révész, Kovács József, ő mutatja az utat az ártéri erdőben a modern remetékhez. – Ezt az utat Laci bácsiék vágták ki maguknak, a táborhelyet is ők alakították ki. Kiirtották a bozótot, egy aranyos kis tisztást vágtak – magyarázza, majd elbúcsúzik tőlünk. Sárban caplatunk tovább, egy helyütt nyüzsgő döglegyek csoportjával, máshol egy éhes szúnyogcsapattal kell megküzdenünk. Hirtelen kutyaugatásra leszünk figyelmesek, egy birka nagyságú kaukázusi juhász állja utunkat. Nem moccanunk.

– Maradjanak ott! – hangzik a határozott utasítás valahonnan. Eszünk ágában sincsen továbbmenni!

– Már jöhetnek! – a házigazda, Mészáros László odébb kötötte a fenevadat, reméljük, erős a kötél. Napsütötte táborhely tárul elénk, barátságos, szúnyoghálóval felszerelt lakókocsival, kutyaházzal, parkolóval.

– Itt élünk június közepe óta, ez a mi otthonunk most – mutat körbe a feleség, Márti néni, majd hellyel kínál. Camping székeken üldögélve beszélgetünk tovább, közben hallgatjuk a madarakat, a bogarak neszét.

– Olyanok vagyunk, mint a honfoglaló magyarok! Jöttünk, helyet választottunk, letelepedtünk – nevet Laci bácsi. – Harminc éve minden nyár elején felkerekedünk, hogy pár hónapra kizökkenjünk a civilizációból. Évekig Tiszasason remetéskedtünk, majd Tiszaugon, pár éve pedig Tiszainokán. Sokan kérdezik, miért vagyunk itt. A válasz egyszerű: a szerelem miatt. Szerelmesek vagyunk a Tiszába.

Márti néni elmeséli, minden szükséges dolgot elhoztak magukkal otthonról: van például egy kicsi hűtőjük, mobiltelefonjuk, gázrezsójuk.
– Rádiónk is van, de csak azért kapcsoljuk be, hogy meghallgassuk az időjárás-jelentést. Tévé? Isten ments! – kiáltanak fel szinte felháborodottan mindketten ártatlan kérdésünkre.

Van viszont kutyaház a nem túl barátságos Topinak és egy nagy lavór az „udvaron”.

– Igen, ebben mosakszunk – bólogat Laci bácsi. – Vagy a Tiszában. Nagymosakodásra átmegyünk a fürdőbe, Cserkére. Ivóvizet Kürtről hozunk az ártézi kútról, nagybevásárolni meg hetente egyszer autózunk át Földvárra. Áram nincsen, de nem is kell, csak a hűtőhöz meg a ledes lámpákhoz, amiket én szereltem fel ide-oda, ahhoz elég az autó akkumulátora – a férfi levesz egy, az asztallábhoz tapadó meztelen csigát, lazán arrébbdobja. – Az ilyen élethez sok tervezés és ötlet kell.
Ebben nincsen hiány, az egykor mérnökként dolgozó férfi „feltalálta” a lapraszerelt vécét, kutyaházat, stéget és a szintén lapraszerelt vizeskannát is.

– Alternatív kapcsolót is kiépítettem a táborhelyünkön. Ez az egyedüli luxus itt... Tudják, mindenkinek van bogara, nekünk ez az. És hogy meddig vállaljuk ezt az életet? Pár napja azt mondtuk, ez az utolsó nyár, hogy lecuccoltunk ide. Ma reggel már azt néztük, jövőre hová fogjuk tenni inkább a lakókocsinkat...

– Gyorsan telik itt egy nap – magyarázza Mészáros Lászlóné, Márti néni. – A legtöbb időt az életfeltételek megteremtésére fordítjuk, azaz a vízhordásra, takarításra, főzésre. Mert főzök ám sokat, főleg főzelékeket. Kenyérért minden nap bemegyünk a boltba, jó néha elbeszélgetni az itteni kedves emberekkel. Ha nincsen semmi dolgunk, napozunk, elmegyünk hajózni. Képzeljék, még a motorcsónakot is a férjem tervezte, készítette! – néz elismerően párjára az asszony, aki elárulja, soha nem félt itt a rengetegben. Bár... a baglyok múlt heti nyivákolása éjjelente már nagyon idegesítő volt...

Képeink illusztrációk.

Forrás