Dömsödi Gábor ismert televíziós személyiség, a picinyke Nógrád megyei falu, Bokor független polgármestere közismerten a vidéki élet elkötelezett híve.

Az interneten található szabad enciklopédián, a Wikipédián a következő két sorral zárul Dömsödi Gábor életrajza: „Az 1990-es években Solymáron élt, majd a Nógrád megyei Bokor községbe költözött, ahol több ciklusban, 2003-2006 között, illetve 2011-től a falu független polgármesterének választották. Dömsödi Gábor jelenleg újságíróként, kiadóként dolgozik.” Nem mellesleg a Falusi és Agroturizmus Országos Szövetsége (FATOSZ) „Művészek a vidékért” kampányának Nógrád megyei „arca”, s a Bokorban évek óta megrendezett Traktormajális főszervezője és mindenese.

Az alábbiakban olvasható – az eredetinek szerkesztett, rövidített változata – interjút a cikk szerzője a salgótarjáni székhelyű Rádió Focus élő adásában készítette Dömsödi Gáborral.

– Miként kerültél Bokorba?
– Nem tudom. Véletlenül vettünk egy házat…

– Hogyan lehet véletlenül házat venni egy zsákfaluban?
– Volt egy autós műsorom, és akkoriban Salgótarjánban még ment a Salgó Rallye. Eljöttem Nógrád megyébe, az operatőr viszont, akit ide rendeltem, nem érkezett meg a kamerával. A helyi művelődési házban volt a díjkiosztó, amiről a műsorban be kellett számolnom, mert ugyanaz a cég szponzorálta a versenyt, aki a produkciómat is. Nagyon sok pénz forgott kockán, így meg kellett valahogy oldani a helyzetet. Láttam ott egy göndör hajú fiatalembert, aki Demjén Ferencre hasonlított, de korántsem volt olyan öreg, mint Rózsi. Ráadásul Demjén rockénekes, az említett úriember pedig erdész Bujákon. Amatőr videósként filmezte a Rallyet, mert az ő erdején ment át a csapat, és ha már volt egy kamerája, ide is eljött. Kölcsönkértem őt és a kameráját, s lefilmezte a gálát. Másnap vissza kellett vinni neki a kazettát, s Dávid fiammal leutaztunk hozzá. Itt pecsételődött meg a sorsunk. A látvány magával ragadó volt. Alkalmi operatőröm ugyanis az erdő közepén lakik egy 150 éves, Pappenheim gróf által épített erdészházban. Összebarátkoztunk, s utána is gyakran jártunk le hozzá. Egyszerűen beleszerettünk a környékbe, mert ez tényleg egy csoda! Bokor községnek az a varázsa, hogy ez egy katonai terület, ahol annak idején, amikor a katonák ingyen dolgoztak és semmi nem volt drága, az erdőgazdaság aszfaltutakat építtetett. Autóval járható utak voltak az erdőben, melyek pont akkor váltak nyitottá, amikor ide kerültünk, és át lehetett menni rajtuk. Amúgy a terület érintetlen, gyönyörű. Először egy darab földet vettünk, hogy egyszer majd építünk rá házat. Aztán a már emlegetett barátom rábeszélt, hogy vegyünk egy lovat. Mivel akkoriban sokat dolgoztam és jól kerestem, ez nem okozott gondot. Utána a lónak kellett istálló, valamilyen társ, majd a két lónak még nagyobb istálló… Így vettünk Bokorban egy istállót, amihez tartozott egy ház. Na, onnantól van gondunk elég… Azóta nem érjük utol magunkat …

– Ezek szerint egyfajta kényszer volt a költözés?
– Nem volt az, csak nekem kapóra jött, hogy erre tudtam fogni. Maradhattunk volna Budapesten is, mert nem volt olyan tragikus a helyzet. Amikor később munka nélkül maradtam, és tudtuk, hogy valamit el kell adnunk ahhoz, hogy egyenesbe jöjjünk, a nógrádi ház és a lovak szóba sem jöhettek. Megkérdeztem a feleségemtől, hogy nagyon-nagy hülyeségnek tartaná-e, hogy Bokorban maradjunk, és a budapesti lakást adjuk el. A feleségem pedig nem szaladt ki toporzékolva a konyhából, hanem azt mondta, hogy nem is rossz a felvetés… Onnantól elkezdtem a terven dolgozni. Bejártam a környéket, percre és kilométerre pontosan mindent lemértem, majd közöltem a nejemmel, hogy a terv megvalósítható. Akkor már nem volt annyira elragadtatva, de azt hitte, hogy majd elmúlik nálam ez a hülyeség. Hát nem múlt el, és leköltöztünk…

– A fővárosban tágas lakásotok volt?
– Mondhatjuk…Azt gondolom, hogy akinek lakóparkban van egy 210 négyzetméteres lakása, annak nem kell nagyon szomorkodnia… De nem szerettem azt a lakást. Ez is már egy második lakhely volt, mert amikor először nem volt munkám, akkor a solymári házunkat adtuk el.

- Tudtál valamit a környékről?
- Először nagyon furcsa volt, mert világ-életemben városi gyerek voltam, utáltam a vidéket. Sőt, egyenesen gyűlöltem! Anyukám pedagógus volt, és amikor elvégezte a főiskolát, akkor egy évet Ecsegen kellett tanítania. (Ecseg néhány kilométerre található Bokortól – a szerző.) Tőle Ecsegről mindig csak olyan szövegösszefüggésben hallottam, mint valami szörnyűségről, ahol egerek szaladgáltak, nem volt villany – anyámnak ez maga volt a tragédia. Egyetlen pozitívuma volt csak a falunak, Szalóki Ede bácsi, aki akkoriban az ottani posta vezetője volt, és a feleségével befogadták anyámat. Ők nagyon felvilágosult, intelligens emberek voltak, és Ede bácsi később, amikor a felesége meghalt, állandó bridzspartner lett Budapesten,. A vidék és Ecseg tehát a gyerekkoromból egyrészt Ede bácsi szikrázó személyiségét jelentette, másrészt a szörnyűséges ecsegi emlékeket, amiket anyámtól hallottam. Miután Ede bácsi meghalt, minden halottak napján mentünk a sírjához Ecsegre. Minden évben egyszer megfordultam azon az úton, ahol most minden nap négyszer elmegyek. Ha nekem akkor valaki azt mondta volna, hogy itt fogok Ecsegtől négy kilométerre lakni, szemberöhögöm. Mégis idekerültem, és imádom! Ha el akarnának vinni innen, abba azt hiszem, kicsit bele is rokkannék.

- S milyen az életed Bokorban?
- Azért jó Bokorban lakni, mert ha Budapesten nincs pénzed, akkor nem tudsz mit kezdeni magaddal. Ott ugyanis mindenhez pénz kell. Állandóan csak azt látod, hogy mit nem tudsz megvenni. De ha itt nincs pénzed, akkor fogod magad, kimész az erdőbe és gombát szedsz. Vagy ha nincs gomba, akkor csak sétálsz. Olyan program ez, amit szeretünk. Sokkal emberibb élet ez.

– Milyen a pénzhez való viszonyod?
- Egyszer egy szilveszteri műsorban együtt dolgoztunk Jakupcsek Gabival. Kérdezte tőlem, hogy mennyi pénzért vállaltam el a műsort. Azt válaszoltam, hogy ez lényegtelen, mert mindenkinek a saját körülményei szabják meg, mit mennyiért csinál. Tehát előfordulhat, hogy néhány fillérért beállok valami mögé, és előfordulhat az is, hogy másra meg nagyon sok pénzért sem vagyok hajlandó. De azt is hozzáteszem, hogy ha a gyerekemnek cipőt kellene venni, vagy szeretne elmenni nyaralni, és nem volna rá pénzünk, akkor bármire képes vagyok, hogy a  kérdéses összeget előteremtsem. A körülményeid határozzák meg, hogy mennyire lehetsz gerinces és tisztességes. Idáig mázlim volt, mert mindig mindent úgy csinálhattam, ahogy én akartam. Ettől függetlenül időnként igazságtalan az élet, mélypontok mindenkinél előfordulnak.

- És hogyan viszonyul e témához a feleséged?
- A feleségemet még kevésbé érdekli a pénz, mint engem. Sőt, azt szokta mondani, hogy semmi szükségünk ennyi lóra, meg ennyi autóra. Engem jobban érdekel a pénz, mint őt. Én simán bemegyek egy üzletbe és megveszek egy 150 ezer forintos öltönyt, ha van rá pénzem, és egy pillanatig nem gondolkodom rajta. A feleségem meg tízszer megfontolja, hogy megvesz-e egy pulóvert háromezerért. Érdekes, hogy ő abban sokkal jobban néz ki, mint én a drága öltönyben…

– A mélypontokon a család segített át?
- Igen. Nem biztos, hogy olvassák majd ezt az írást, ezért elmondhatom róluk, hogy van két hibátlan gyerekem. Persze, mindenki azt gondolja, hogy a gyereke hibátlan, de nekem könnyű, mert tényleg nagyon jó fejek. A család felmenőiből a legjobb tulajdonságokat szedték össze. A feleségem édesapja történész volt, és senki nem volt olyan okos a családban, mint ő. Sajnos 62 éves korában meghalt. A fiam nagyon hasonlít rá, például a szóhasználatában, pedig nem sokat találkoztak. Anyukám is nagyon okos nő volt, tőle is összeszedtek valamit. A gyerekek tehát rendben vannak. A feleségem egy nagyon kedves, kellemes, talpraesett nő.

Forrás: melyinterjuk.hu