A 90 éves Guzsvány (Kercel) Bözsi néni Csúza egyik legidősebb lakosa. Élete során sok mindent átélt, és a sors keze nem osztott túl jó lapokat neki. 
Tanyán született, ahol az életmód megkövetelte az embertől, hogy hamar felnőjön. Feleségként sem mondható szerencsésnek, két férjet is elveszített.

Csúza Keselyűs (Mirkovac) felőli határában a Körtvélyes dűlőrész régebben lakott terület volt. A falut is kettészelő Zsíp-patak mentén épített házat néhány család, és még egy vízi malom is működött ott, mivel a 20. század első felében még több vize lehetett a pataknak, mint ma. Ezen a tanyán született és cseperedett föl Bözsi néni is bátyjával, Kercel Pállal, aki négy évvel volt idősebb nála. Édesanyjuk egyedül nevelte őket, ezért Bözsi néninek már gyerekkorában ki kellett vennie részét a házimunkákból, a főzéstől az állatok gondozásáig. Nyolcévesen napi három kilométert kellett gyalogolnia a tanyától az iskoláig és vissza. Édesanyja megbeszélte az akkori csúzai tanítóval, hogy Bözsikének ne kelljen minden nap iskolába mennie, hogy az otthoni feladatait is el tudja végezni. Zsili tanító úr azzal nyugtatta őt, hogy ha lánya heti háromszor hiányozna az iskolából, akkor is a legjobb tanulók közé tartozna. Így Bözsi néni ha nem az iskola, akkor a munka végett kelt hajnalban. Kapálta a hosszú kukoricasorokat, etette a disznókat, a baromfit, vezette a lovakat – mindezt nyolc évesen. Egy alkalommal, amikor elfáradt a kukorica-kapálásban, a nyári kánikulában vizet mert egy hordóba a kútról, és abban fürdött meg. Aznap estére tüdőgyulladást kapott, amiből csak több napos betegeskedés után sikerült kigyógyulnia. Az iskola és a házi teendők mellett gyerekként már napszámba is járt, maradék idejében pedig dadáskodott, gyerekekre vigyázott. Napszámba 13 éves korától kezdett járni, ahol szombatonként kaptak fizetést. A felnőttek bérét egy liter borral és egy deci pálinkával egészítette ki a gazda, de mivel Bözsi néni és még pár társa gyerekek voltak, így ők annyival kevesebbet kaptak. Napszámba járásakor ismerkedett meg első férjével is, aki Szlavóniából, aki Marince településről szökött át a 40-es években a Drávaszögbe, amely ekkor  ismét Magyarországhoz tartozott. Miután eljegyezte őt, besorozták katonának.

Bözsi néni testvérét, Palit szintén besorozták a második világháború idején, az orosz frontra került. Jegyese három esztendőt várt rá, aztán az apja  férjhez adta egy másik kérőhöz. Pali nem is tért haza soha többé. Bözsi néni elmondása szerint bátyjának a dohányzás lett a veszte: miután elfogyott a sajátja, egyik lövészárokból a másikba mászott cigaretta után kutatva, míg végül elkapták az orosz katonák. Katonatársai soha többé nem látták viszont, de más sem. Édesanyja egy levelet kapott a vöröskereszttől, melyben az állt, hogy fiát sem élve, sem holtan nem találták meg.

Bözsi néni első férje, miután leszerelt, nemcsak a Petőfi-brigádot hagyta ott, hanem feleségét és hároméves kislányukat is. Egyedül nehéznek bizonyult a gyereknevelés, így Bözsi néni másodszor is férjhez ment. 1969-ig éltek a tanyán, amit addig csak egyszer kellett otthagyniuk: az 1926-os árvíz miatt. Ekkor átszakadt a Duna töltése, melynek következtében Csúza réti határa víz alá került. Az emberek, bár volt idejük elmenekülni a tanyáról, házukat nem vihették magukkal, és az épületeket elmosta  a víz. Bözsi néniék is csak a kocsit meg a lovakat tudták megmenteni. Nagyapja viszont nem hitt a rossz hírnek, lent maradt a tanyán. A víz egy óra múlva odaért, és a papa hamarosan a padláson találta magát kutyájával együtt, ahonnan a nádfedeles tetőre vezetett az útjuk, onnan pedig a cseresznyefára, melynek ágai rálógtak a háztetőre. Úgy várták a segítséget, ami egy tutajon érkezett, így Bözsi néni nagyapjának is sikerült megmenekülnie. A vöröskereszt építőanyaggal támogatta az árvízkárosultakat, akik hamarosan újra felépíthették házukat a Körtvélyesen.

Az itt élő emberek jól érezték magukat a tanyasi életkörülmények között. Az állataik a ház körül, a házak mentén pedig patak folyt, mely itatóként szolgált, és a malmot is hajtotta, így Bözsi néniék sem szívesen váltak volna meg földjeiktől egészen 1969-ig, amikor is a traktorok az ő birtokukon át tapostak maguknak utat. Ekkor adták el földjeiket házastul, s a kapott pénzen vásárolták azt az épületet a faluban, amelyben Bözsi néni ma is él.

Abból a szempontból könnyebb lett az élet a faluban, hogy közel volt a bolt, a pék. Viszont ettől még nem lett könnyebb Bözsi néni helyzete. Hercegszőlősre járt dolgozni, teherautóval vitték-hozták naponta. Alig ért haza a munkából, már várta a lovas kocsi, rajta a szerszámokkal, és indultak kaszálni a férjével, akinek ekkor már nem volt elég jó az egészségi állapota ahhoz, hogy a munkát egyedül is el tudja végezni. Míg más asszony sütött-főzött, addig Bözsi néninek két „műszakban“ kellett dolgoznia.

- Kilencven éves vagyok. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen keresztül fogok menni. Dolgoztam az erdészetnél, a szövetkezetben, napszámba jártam, és sohasem volt könnyű az életem. Fiatal koromban nagyon szerettem és tudtam is énekelni, táncolni. Talán az isten áldott meg ezzel a tehetséggel, így könnyített a sorsomon.  Idős koromra unokám és dédunokáim jelentik számomra a legnagyobb örömöt – mondta Bözsi néni.

Forrás: hunco.hr