Szép a vidéki Magyarország, a külföldieknek romantikus a puszták népe, a falusi gazdák vendégszeretete. Munkatársunk riportja Debrecen és térségéből.

Vadregényes tengerpartok, élénken zöldellő dombok-hegyek, romantikus várkastélyok. Sokunk számára Wales igazi egzotikus úti cél, ám nem is gondolnánk, hogy a walesiek számára épp Magyarország tűnik hasonlóan izgalmas, romantikus helynek. Talán nem véletlen, hogy a Wales közepén található Llanidloes városában és környékén mezőgazdaságból, főként állattenyésztésből élő gazdákat összefogó Upper Severn Grassland Society idén májusban Magyarországot választotta úti célul, hogy tanulmányozza a helyi mezőgazdaságot és ismerkedjen a magyar kultúrával.

A csoport kérésére a Debrecenben és térségében töltött napok programja nem klasszikus turista programokat tartalmazott, sokkal inkább olyan helyszíneket, ahol működő mezőgazdasági vállalkozásokat látogathattak meg és dolgozó magyar emberekkel találkozhattak. Ennek fényében állt végül össze a program a Debrecen és Hortobágy Turizmusáért Egyesület szervezésében, a Falusi Turizmus Hajdú-Bihar Megyei Szervezetének közreműködésével.

A tanulmányút első állomása Kaba volt, ahol Kövér Zoltán mangalicatenyésztő mutatta be ezt a világon is egyre népszerűbb, de még mindig veszélyeztetett magyar sertésfajtát. Állategészségügyi okok miatt a mangalicatanyára nem látogathattunk ki, de a családi vállalkozás részét képező húsfeldolgozó üzembe igen, ahol a hatalmas hűtőkben lógó kolbászok, sonkák, szalonnák látványa mindenkit lenyűgözött. Természetesen a kóstoló sem maradhatott el. A mangalicahúsból készült ínyencségek mellé jóféle házi pálinkát, roppanósan friss kenyeret, paprikát és paradicsomot szolgált fel a házigazda és családja, megalapozva ezzel az előttünk álló hosszú és fárasztó nap hangulatát.  

Következő úti célunk Sárrétudvari volt, ahol Dr. Lendvai Csaba fogadott bennünket. A családi vállalkozás földműveléssel és magyar szarvasmarha tenyésztéssel foglalkozik. Tavaly nyitották meg tej- és húsfeldolgozó üzemüket, azóta a „termőföldtől az asztalig” szlogen jegyében saját készítésű tej- és hústermékeket is forgalmaznak. A házigazda nyitott, jó kedélyű ember, büszkén mutatta körbe a szarvasmarha telepet, ahol engem az egy órája született borjú, míg a walesieket a házigazda őszintesége és szakmai hozzáértése nyűgözött le igazán.

Sárrétudvariból utunk Szerepre vezetett, egy kifejezetten a hölgyek kedvéért beiktatott programhelyszínre. Földesi László kertépítész, méhész, amatőr szobrász egy személyben, a kreativitás és leleményesség élő példája. Kertjében a gyönyörű rózsabokrok és érett gyümölcsfák mellett a közel 15 méhkaptár és az itt-ott váratlanul feltűnő, saját készítésű szobrok, domborművek, kreatív építészeti megoldások nyűgöztek le bennünket Az igazi meglepetés a privát galéria volt, ahol az a több száz agyagszobor kapott helyet, melyeket a házigazda a téli estéken saját szórakoztatására készít. A szobrok mindegyike más és más, az alföldi parasztvilágból ismerős arcok, jelenetek. A házi pálinka – jó magyar vendéglátóhoz méltón – itt sem maradhatott el, az idő azonban sürgetett, indultunk tovább.

Úton Báránd, következő állomásunk felé, szinte percenként intették fékezésre a buszsofőrt az utasok, és hívták fel egymás figyelmét az előttünk álló villanyoszlop tetején fészkelő gólyákra. Kattogtak a fényképezőgépek, óriási volt a lelkesedés. Az egyik vendég alig hallhatóan megjegyezte mellettem: ---- Több gólyát láttam itt eddig, mint életemben összesen. 

Báránd határában Veres Sándorral és családjával találkoztunk, akik többek között juh- és magyartarka tenyésztéssel foglalkoznak. Nagyrészt birkatenyésztők lévén, a walesiek sorra tették fel szakmai kérdéseiket, de természetesen sor került a nádfedeles hodály és a hatalmas géppark megtekintésére is, majd egy igazi kuriózum következett, a több mint 400 darabot számláló pásztorcsengő gyűjtemény. A házigazda hobbiból kezdte gyűjteni a csengőket, melyek hangja, saját szavaival élve, abba a világba hívogat minket, melyben a földnek értéke, a művelésnek haszna, és a munkának becsülete volt. Erre az elhivatottságra és nemes célra természetesen itt is pálinkával koccintottunk.

Koradélután lévén a csoport ekkor már kicsit megfáradt, sok volt az élmény és a májusi hőség, így átgurultunk a szomszédos Koroknai Portára, ahol már tálalva várt bennünket az ebéd. A vendégek jókedvűen fogyasztották a házi babgulyást, majd néhányan a lugasban hűsöltek, páran pedig mókából beálltak dolgozni és összegereblyézték a kiterített szénát, amit nevetve fotóztak a többiek.

A nap utolsó helyszíne Nagyrábé volt, ahol Ványai Gusztáv várt bennünket. Gusztáv megmutatta a település határában legelő juhnyáját, majd egy közeli tanyán a bárányait, ezt követően pedig megnéztük a mezőgazdasági eszközökből álló privát gyűjteményét. Már érkezéskor láttuk, itt bizony nagyon készültek a fogadásunkra. Az egykori kulák ház utcafrontján mesés rajzok, belső udvarán gyönyörűen megterített asztalok és csinos pincérlányok látványa fogadott bennünket. Az itt látható néprajzi gyűjtemény igazi kincs, 400 m2-en 1420 tárgy: mezőgazdasági eszközök, tárgyak a XVIII-XIX századból. A vendégek nosztalgiával vegyes érzésekkel, érdeklődve nézegették az egyes darabokat, közben egyre-másra kérdeztek, milyen volt az élet a kommunizmusban, hogyan éltek anno az emberek a vidéki Magyarországon. A hangulat ekkor már igencsak oldódott, de közbeiktattunk még egy rövid előadást a pálinkáról, lévén a házigazda pálinkafőzéssel is foglalkozik, a csoport pedig nagyon kíváncsi, mi is igazából a pálinka, amit egész nap itattak velük. Unszolni senkit nem kellett, jött a barack-, a meggy-, az alma-, a szilvapálinka, koccantak a poharak, megindult a csevegés, közben pedig sürögtek-forogtak körülöttünk a csinos pincérlányok, akik legalább akkora népszerűségnek örvendettek, mint a felszolgált nagyrábéi raguleves és a mézes zserbó. Teli hassal, jókedvűen búcsúztunk.

Másnap nem dacolva a tegnapi fáradsággal és a szokatlan meleggel ellátogattunk a debreceni nagypiacra, sétáltunk egyet a színpompás belvárosban, kávéztunk az impozáns Nagytemplom tövében, majd Hortobágyra indultunk megismerni Közép-Európa legnagyobb egybefüggő füves pusztáját. A Hortobágyi Génmegőrző Kft. irodaházában Sárosi Eleonóra igazgatóhelyettes tartott előadást a Hortobágyról, az őshonos magyar háziállatokról és a helyi pásztorhagyományokról, melyek méltán tették ezt a tájat a világörökség részévé. Ebédre ismét gulyáslevest rendeltünk, mellé cigányzene szólt az autentikus Hortobágyi Nagycsárdában. Délután megnéztük a helyi múzeumokat, ellátogattunk a 300 éves mátai méneshez, megcsodáltuk a gyönyörű nóniusz lovakat, majd szekérre pattantunk és bekocsikáztunk a puszta közepébe. A szabadon legelő rackajuhok, szürke marhák és vízi bivalyok látványa felülmúlhatatlan volt, de legalább ennyire lenyűgöző volt a csikósbemutató és a gémeskút is. A program végén egyöntetű volt a vélemény: ez volt a legjobb program eddig.

A magyarországi látogatást utolsó este össznépi vacsora zárta Debrecenben. Egymást követték a köszönetnyilvánítások, a humoros felszólalások, anekdotázások, mindenki nevetett, határtalan volt a jókedv. Az ételkínálatból ezúttal sem maradhatott ki a gulyás, mire én kíváncsian kérdeztem a mellettem ülőt:

- Nem unod még, hiszen mindenhol ezt ettetek?

A válasza határozott nem volt. Közben persze másoknál is érdeklődtem, mi tetszett nekik legjobban Magyarországon? Egymás szavába vágva sorolták: a kisvárosi nyugalom, a tisztaság, a csodálatos épületek, a jó idő, a szép lányok, a vendégszeretet, a finom gulyás és az ízletes pálinka, a hatalmas megművelt földterületek látványa, a hortobágyi puszta, és persze a gólyák.

Másnap reggel érzékeny búcsút vettünk egymástól. Walesi barátaim tele élményekkel indultak a hosszú útra hazafelé, én pedig elégedetten nyugtáztam magamban, hogy de jó is itt nekem, a vidéki Magyarországon.