A régiós nívódíjjal is kitüntetett Falugondnokok Duna-Tisza Közi egyesülete öt alföldi megyében mintegy kétszázötven falu- és tanyagondnokkal működik.

Küldetésüket akár missziónak is fel lehet fogni. Röszke újságja, a Falusi Suttogó Kovácsné Kacz Erika tanyagondnokkal töltött el egy munkanapot Röszkén, s bepillantást nyertek a tanyai emberek és az őket ellátó szociális rendszer életébe.

A tanyagondnoki szolgálat a vidék szociális svájci bicskája. A Kemény Bertalan által kitalált és megvalósított rendszer lényege: adj egy némi helyismerettel rendelkező, jó beszédű és talpraesett embernek egy működőképes autót, és ő egy személyben el tud látni vagy négyszáz főt a tanyás vidéken. A kisebb gondokat megoldja, a nagyobbakat pedig jelzi annak, aki meg tudja oldani: márpedig a tanyákkal bőven pettyezett Alföldön mindkét fajtából temérdek van.

Röszke Szeged mellett fekszik, egy közepes méretű falu a szerb határon. Hét-nyolcszáz külterületi lakosa van, akiket két tanyagondnok lát el. Egyiküket, Kovácsné Kacz Erikát kísértük el egy munkanapjára, amely egy kellemes kerékcserével indult a patika előtt. Éppen túlvoltunk a postán, illetve a gyógyszertári bevásárláson, már betelepedtünk a szolgálati Ignisbe, amikor feltűnt, hogy a vezetőoldali gumi leengedett: így, némi tanácstalanság után az út mentén nekiálltunk kereket cserélni. Lélekben megerősödve, összekovácsolódott csapatként siettünk a gumishoz, hogy a beteg kereket orvosolja. Ebédszállítás előtt már csak arra marad időnk, hogy a határ menti diszkontból beszerezzünk két nagy kenyeret, azután indulhatunk is vissza a menzára az ebédekért.

– Korábban az ebédhordás nem a tanyagondnok feladata volt – meséli Erika –, de mostanában megosztjuk a munkát a gondozónőkkel. A külterületen élők felével-harmadával van kapcsolatunk rendszeresen: elsősorban orvoshoz, szakrendelésre viszünk embereket, gyógyszert és élelmiszert vásárolunk be, kihordjuk az ebédet, szociális ügyeket intézünk. Régebben több idő volt  beszélgetni, mert az időseknek gyakran a legnagyobb problémája az, hogy messze van a szomszéd, és nincs kihez szólni. Ma igyekeztem olyan programot szervezni, hogy legyen időnk egy kicsit társalogni.

Elgurulunk az általános iskolába, ahol a faluban dolgozó gondozónők, tanyagondnokok és konyhás nénik nyüzsögnek: a rozsdamentes acélpolcokon műanyag ételhordók sorakoznak, mindegyiken rajta van a gazdája neve. Minden háznál a teliért cserébe egy üreset kapunk majd. Első kuncsaftunk egy idős hölgy, akit az ágyból ugrasztottunk ki: csak egy ágy, egy kanapé meg egy asztal van a szobában, a kopár falon pislog a kétgombos riasztókészülék. Az asszony a fiával lakik itt, aki már régóta nem talál munkát, a szó minduntalan a politikára terelődik, de akkor sem lesz a beszélgetés vidámabb, ha a mezőgazdaságra terelődik a szó.

Következő kliensünk gyönyörű szőlőskertet kapál, ruganyos léptekkel járkál a sorok között,  rácáfolva nyolcvanegy évére. Neki hoztuk a két kiló kenyeret, és ő az egyetlen azok közül, akit a nap folyamán meglátogattunk, akinek a felesége is él még: az öreg pár csendes derűje minket is felvidít. A férfi egy hunyorítással kommunikálja, hogy a hosszú élet titka a saját bor rendszeres és mértékletes fogyasztása.

Persze itt sem fenékig tejfel minden: hamarosan az asszony memóriaproblémáira terelődik a szó.
- Tiszta bolond vagyok már, na – mondja az asszony önironikusan: a tanyai értékrend nem tűri a haszontalanságot.
- Jobb volna már nem is lenni – teszi hozzá az amúgy élénk, vidám néni.
- Tényleg olyan rossz a helyzet? – kérdez vissza Erika.
- Mindent elfelejt – erősíti meg a bácsi.
- Ez ellen nincs segítség.

{youtube width="400" height="266"}PkaLKN9peiU{/youtube}

Ezután még szomorkásabb helyekre jutunk: a következő idős asszony azt szeretné, ha a háziorvos kijönne hozzá délután, mert nem érzi elég jól magát ahhoz se, hogy bevigyük a faluba. Erika először vérnyomást mér: az rendben van, a vércukorszint kicsit alacsony. Sorra vesszük az asszony által szedett gyógyszereket, hátha azokkal van a gond, de ezen a téren már kevésnek bizonyul a tudásunk. Távozáskor a végtelenül jámbor, barátkozós kutyát megkötve hagyjuk, hogy ne tapossa le az orvos ruháját.

- A tanyai ember végtelenül türelmes – magyarázza Erika, miközben a földúton zötykölődünk tovább. – Nem sietnek, nem siettetnek: kezdetben azt is nagyon nehezen hitték el, hogy ezeket a szolgáltatásokat igénybe vehetik. A helyi segítőink nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elfogadjanak minket. Ezek az emberek világéletükben magukra voltak utalva: még az a néni is bemeszeli a házát kívülről, aki egyébként szinte járni sem tud.

Az ebédhordást egy jó egészségnek örvendő bácsinál zárjuk: a kilencven éves férfi szinte úrnak számít a környéken egyébként csekély nyugdíjával. Kissé megütközve panaszolja, hogy a környékbeli munkanélküliek némelyike ingyen kapja azt az ebédet, amiért ő fizet. Erika azzal nyugtatja, hogy örüljön neki, hogy ő nem szorul rá ilyenfajta segítségre. A tanyagondnok azért sem tud egyetérteni a bácsival, mert komoly munkája fekszik abban, hogy a felpanaszoltak  némelyike legalább valami csekélyke segélyt kapjon.

A déli műszak végeztével visszamegyünk a faluba, az üres éthordók egy részét a mosogatóba, a  másik részét a menzára visszük. Már csak néhány tiszteletkör van hátra: a gondozónőt kísérjük el egy-két helyre. Itt már a derűs – vagy kevésbé derűs – társalgásnak van helye. A traccsparti nem öncélú: részben a szellemileg friss, de a magány által meggyötört idősek szórakoztatására szolgál, másrészt terepfelmérés, hol, kivel, mi történt; ki az, aki esetleg segítségre szorulna, de maga nem jelentkezik érte.

Még egy utolsó körünk van: a gumis mostanra elkészült a kerekünkkel. Azután vissza az irodára, ahol érzékeny búcsút veszünk egymástól. Erika nekilát az adminisztrációnak, remélhetőleg túl vagyunk a mára rendelt izgalmakon – bár a tanyagondnok szolgálatának sosincs igazán vége.
(Képeink nem a helyszínen készültek.)

Forrás: roszke.hu