Munkával töltött hangulatos rokoni, baráti találkozó volt a régi vidéki portákon a kukoricafosztás. Ez már történelem, amivel érdemes megismerkedni. 

A második világháború előtt a kukoricát általában csumásan, a csövön lévő borítólevéllel együtt törték le, ez gyorsabban ment, a rokonok összefogásával egy-egy gazda pár nap alatt végzett is a betakarításával.

A mezőről a szedés napján kocsikkal haza is hozták, majd a pajta vagy a kukoricagóré előtt egy nagy halomba rakták, és aznap este már hozzákezdtek a fosztáshoz, azaz a csövet megfosztották borítóleveleitől. A munkával sietni kellett, mert a többnyire szabad ég alatt felhalmozott csumás kukoricának nem volt szabad megázni, mert bepenészedett volna, és a csumás kukoricába az egerek is könnyen befészkelik magukat.

A fosztáson a szedésben is segédkező rokonok vettek részt, néha meghívták az ismerősöket, de erre a szomszédok, komák hívás nélkül is eljöttek, hiszen ők is szívesen vették a viszonzást. A kukoricafosztás mindig társas munka volt, ezért sokszor a szedés idejét is megbeszélték előre, hogy el tudjanak menni egymáshoz segíteni. Bizonyos rokoni közösségek a szedést közösen végezték, a szegényebbek általában egy lovas kocsival rendelkező rokonhoz társultak, aki az ő kukoricájukat is hazahozta a mezőről.

A fosztás estefelé kezdődött, amikor már a mezei munkát és az állatok etetését befejezték. Az asszonyok, lányok leültek a kukoricarakáshoz, és puszta kézzel vagy egy kb. 15–20 cm hosszú, hegyes bot segítségével letépték a csumát a kukoricacsőről. A csöveket a férfiak zsákokba merték, és felhordták a padlásra vagy a góréba. A legtöbb helyen megtalálható ez a szellős tároló építmény. A csumát is összegyűjtötték, a nagyobb részét az állatok takarmányozására használták fel. Néhol az istállópadláson tárolták, hogy télen az állatok ne fázzanak. A szebb belső leveleket télen kiválogatták, ebből az ügyesebbek csumavékát, szakasztót, cekkert kötöttek, mások (főleg a német telepesek utódai) a székek ülőkéjét és háttámláját is megfonták.

A háziasszony a fosztás végén általában pogácsával, káposztástutyival, prószával kínálta meg a segítőket, a gazda, ha volt szőlője, murcival (forrásban lévő, édeskés, keserű újbor) kedveskedett. A kukoricával együtt hazahozták a mezőről sütőtököt is (itt úritök a neve), és  a hideg estében igazi csemegének számított a sült tök. A gyerekeket még almával, dióval is megkínálták.

A közös munka során megbeszélték a mindennapi dolgokat, de sor került a mesélésre, főleg pedig a hiedelemtörténetek elmondására. Mivel a munka többnyire sötétben – egy-két viharlámpa fénye mellett –folyt, és sokszor este tíz óra után ért véget, ezek a boszorkány és kísértettörténetek borzolták a hiszékenyebbek idegeit. A pajkosabb legények, fiatalabb házas emberek töklámpásokat is készítettek, és ezekkel a halálfejekkel ijesztgették a gyerekeket.

A fosztás jó alkalom volt a legények és a lányok beszélgetésére, évődésére is. Ha egy üszkös darabot találtak, akkor azzal bekenték egymást, főleg a nagyszájú, rátarti lányokat. A sötétség leple alatt mód volt arra is, hogy a csumahalomba belelökjék a lányokat, s ott meghempergessék, megölelgessék őket. A kisebbek a kukoricahajjal játszottak, egymás fejére tették. A fosztás végén nem volt ritka a nótázás, a jobb énekeseknek ilyenkor elő kellett adni híres dalaikat, elhangzottak a legismertebb ponyvaballadák, de a legutóbbi lakodalomban tanult divatos nóták is. Büssüben nincs emléke annak, hogy a fosztás után táncoltak volna, vagy más dramatikus játék szerepelt volna.

Ez a társas munka Somogyjádon is jó alkalom volt a beszélgetésre, játékos évődésre, mesélésre, nótázásra. A kukorica csumáját a teheneknek adták, vagy a cselédeknél beletették a szalmazsákba. A ház gazdája a munka végén pogácsával, borral vendégelte meg a segítőket. Megbeszélték azt is, hogy legközelebb kinél jönnek össze újra fosztani.

Siójuton a szomszédok, komák, sógorok vettek részt a kukoricafosztáson. A vendégeket borral kínálták. A munka beszélgetés, nótázás mellett kb. este 11 óráig tartott.

„A kukoricafosztás a fiatalok és az öregek kedvenc találkozója. A munka befejezése után kenyeret, diót, kalácsot ad a gazdaasszony. A gazda meg borral kínálja a fosztókat. Majd előkerül a „hermonika” vagy más falusi hangszer („citora"), és a fiatalok táncolnak.” – írja Tamás József az 1940-ben Kaposváron megjelentetett „népnevelési” könyvében.

A boldogasszonyfai németeknél, ha nagylány volt a háznál, a fosztásnál megjelent a lány „bandája” és azok udvarlói is. Amelyik legény legtöbbet tudott fosztani, az megcsókolhatta a házigazda lányát. A munkához érkezőket terített asztal fogadta, amelyen volt kalács, vaj, méz, köpült túró, sonka, svártli, birsalmasajt. Szívesen fogyasztották a diót mézzel, vagy a birsalmasajtot magában. A szebb csumákból a kislányoknak babát készítettek, a többit eltették, később kosár és szék fonására használták.

Forrás: kaposvarmost.hu