Ma már Lillafüreden legendának számít a favirágkészítő görög Laci bácsi. Nyolc éve örökébe lépő lánya most ugyanott, ugyanúgy, pengeéles késsel, szirmonként faragja a különleges favirágokat.

Boldog gyerekkorunk volt – így nyitja történetüket a Sajószentpéterről Lillafüredre szezonban naponta kijáró háromgyerekes Vadnay Lajosné, született Sztefanov Anna (képünkön). Az asszony igazi „apja lánya”: teste kisportolt, lelke puha vaj. Neki a favirágok immáron öt éve, amióta „apu elment”, már „apuillatúak”.

Egy mondás szerint csak az hal meg, akit elfelednek, de ő bennük él, hat unokájában is, akiket „arany picurkáimnak” hívott. Ha az asztalánál, a kempingszéken ülve fűzfából hántja a szirmokat – miként apja tette húsz évig –, és a bámészkodók közül néha valaki felsikkant, „Csak nem rokona a bácsinak, aki itt faragott?”, rögtön előkapja a családi fotóalbumot, amelynek első oldalán egy idősen is stramm férfi mosolyog, kezében kés, ölében kifaragott virágfej.

– Apu roppant barátságos volt, de soha senkinek nem adott interjút. Volt, hogy németek stikában lefilmezték, és egyszer a Duna Tévében látta viszont – na, nem önmagát, hanem a virágot, amit egy budai szakközépiskolában ballagó unokahúgomnak faragott. A kamera teljesen ráfókuszált a csodaszép virágra. Apu sorsa is azt igazolja, a történelem folyton ismétli önmagát.
Ő Sztefanov Lambroszként 1934-ben egy kis görög faluban született. Amikor kitört a polgárháború, 14 évesen, sok gyerekkel együtt Jugoszlávián át Magyarországra menekítették az öldöklések elől. Gazdálkodó szülei maradtak, nem is látta őket soha többé.

Egy budapesti gyerekotthonból került Miskolcra, az ipari iskolában lakatosnak tanult, majd dolgozott nyugdíjas koráig a volt Lenin Kohászati Művekben. Egy diósgyőri táncos étteremben ismerte meg anyukát, aki szerencsére még velünk van.
Összeházasodtak, lakótelepen laktunk, bátyám és öcsém között én lettem a „szendvicsgyerek”. Apuval rengeteget túráztunk a hegyekben, megszerettük a természetet. Szüleim egy autónyeremény-sorsoláson Zasztavát nyertek, 1967-ben ez kincset ért! Az árából házat vehettek volna, de hiába ágált anyuka, apu nem adta el. Bejártuk vele a Balkánt, Közép-Európát. A kereskedelmi és vendéglátó-ipari szakközépiskola után én is az LKM-ben kezdtem dolgozni, ahol apu akkor már a „híres görög Laci” volt. Egy ötletember, akihez mérnökök jártak, hogy együtt oldják meg ezt vagy azt a gondot, ő mindig segített nekik. Én 24 évesen férjhez menten, párom villanyszerelő vállalkozó, Sajószentpéteren élünk.

Apukám még fiatalon megismert egy bolgár bácsit, aki fából virágokat faragott. Tőle tanulta el az alapokat, s hosszú évek alatt tökélyre fejlesztette a virágfaragást. Ez hármunk közül csak engem érdekelt igazán, kislányként folyton a nyakán lógtam, hogy láthassam, hogyan farag. Többször mondogatta: „Van, ami megtanulható, de van, amire születni kell!” A családból egyedül nekem sikerült elsajátítanom ezt a tudást. Apu törzshelye az elmúlt húsz évben a lillafüredi sétány volt, ahol az asztala igazi látványosság lett.
Évekig itthon maradtam gyermekeimmel, s ez idő alatt csak ingáztam a konyha és a műhely között, ahol faragtam, faragtam. A gyes letelte után már csak a virágfaragással foglalkoztam.

Apukámmal, a Mesteremmel együtt jártunk a Néprajzi Múzeumba, skanzenekbe, iparművészeti bemutatókra. Vásárokra sosem, mert ahhoz ipari mennyiségű favirág kellett volna, és ezt puszta kézzel lehetetlenség elkészíteni.

Amit mi kifaragtunk, Lillafüreden mind elkelt. Volt egy időszak 2006-ig, mikor özönlöttek a külföldiek Lillafüredre. A Palotaszállóban laktak, és sok virágot megvettek volna, de nem tudták hazavinni. Apukám akkor találta fel a zsebben szállítható poharas dáliát. Ez egy pásztorlegyező technikával, szirmonként kifaragott virág, melynek annyira össze tudom kunkorítani a szirmait, hogy később be lehet húzni egy műanyag pohárba. Így egy pohár virágfejet visz haza a turista, amit otthon feltűz az általam adott vesszőre. Körbespricceli vízzel, s a nedvességtől megduzzadt szirmok szétnyílnak. Ha több poharas virágfejet veszel, lőn csodaszép csokrod! Ezt a „virágnyílást” is mindig bemutatom a kirándulóknak.

Nyolc éve Pesten, az Iparművészeti Lektorátusban lezsűriztettem a favirágokat. Először nem akarták elhinni, hogy virágfejeket viszek. A telefonban azt mondták, csak eladható terméket zsűriznek. Mikor ezt a műveletsort előttük is elvégeztem, és a virágfejek szétnyíltak, elájultak a csodálkozástól. Azt írták: „a termék egyedülálló a világon”.
A körülbelül öthetes nyári szezonra öt hónapot készülök. Boldogság esküvői csokrokat, templomi oltárokra virágokat készíteni. Volt egy tündéri menyasszonyom, akinek még a hajába is apró favirágokat tűzdeltem. Ennyi a mi közös történetünk. Ha apu most odafenn figyel, üzenem neki: remélem, nem csalódott bennem…

Forrás: Szabadföld