Mintha egy mese lenne... Magyarországon megismert egy japán lányt, közben Japánban kapott munkalehetőséget. Fekete Attila mindkettőre igent mondott. 

A zongorahangoló fiatalember Tokióban él feleségével és két lányával.

– A gimnázium után a Liszt Ferenc Zeneakadémia Hangszereszképző iskolájában tanultam zongora és billentyűs historikus hangszer szakon. Elnyertem egy státust a Zeneakadémia zongoraműhelyében, ahol 2005-ig nagyszerű környezetben dolgozhattam – kezdi Attila, aki eközben folyamatosan kereste a továbbtanulási lehetőséget (külföldi mestereknél és zongoragyáraknál is), aminek köszönhetően sok ismerőst szerzett.

– Közben ismerkedtem meg a lánnyal, aki a feleségem lett. Ő a zeneakadémián tanult külföldi diákként, tanulmányai után azonban haza kellett utaznia Japánba. És akkor adódott egy teljesen szürrelális lehetőség a Steinway&Sons tokiói központjában. Az esélytelenek nyugalmával megpróbáltam, és sikerült. Aztán már itt kaptam egy felkérést, hogy nincs-e kedvem a Fazioli Pianoforti zongoragyárnál dolgozni... hát volt – meséli.

Attila zongorahangoló és -javítóként – ahogy ott nevezik: koncerttechnikus – dolgozik. Sokrétű a feladata, elsősorban „műhelymunkáról” szól, de mellette számos országban, nagyon sok zongoraművésszel volt lehetősége együtt dolgozni.
És nemcsak a munkája kiváló, családi élete is kiegyensúlyozott. Feleségével és két lányával él Tokióban, ám megismerkedésük Budapesthez kötődik.

– Pesten sok japán barátom volt, akikkel rendszeresen rendeztünk vacsorapartikat. Összejártunk, beszélgettünk, akinek volt kedve, főzött valamit. Egyik ilyen este én főztem és sok ételt készítettem, szóltam az egyik barátomnak, hogy hozzon magával valakit – hogy minél kevesebb étel maradjon. Nos, ő elhozta a lányt, aki később a feleségem lett. Ma két lányunk van: a hatéves Aino és a négyéves Anna.

- Azonnal adódik a kérdés: a gyerekek beszélnek-e magyarul?
– Hát ez összetett dolog – mondja Attila mosolyogva. – Értenek valamennyire, de nem beszélnek magyarul. Ennek több oka van. Kevés az időm tanítani őket. Japánban nem esik ki a toll az emberek kezéből délután öt órakor, tovább dolgoznak. Előfordul, hogy már nyűgösek a lányok, sőt olykor alszanak, amikor hazaérek... Így nem olyan egyszerű! S mielőtt megkérdeznéd, mondom, hogy nekem viszont muszáj japánul beszélnem. Egy szintig már eljutottam, de van még hova fejleszteni a nyelvtudásomat. A hétköznapi életben azonban nincsenek gondjaim vele – mondja.

Ahogy nincsenek problémái az ottani élettel sem. Bár, mint említi, az elején nem volt egyszerű.
– Minden országnak vannak a sajátosságai, van egy gondolkodásmód, ha ezeket elfogadod, akkor minden oké lesz. Japán geológiailag nagyon aktív, földrengések, tájfunok jönnek és mennek. Persze, ezt is meg lehet szokni. Végül ne felejtsük el, hogy Tokió egy gigapolisz, többen laknak a városban és annak vonzáskörzetében, mint egész Magyarországon. Ezzel együtt fantasztikusan szervezett a városi élet. Szerintem nagyon élhető, ettől függetlenül havonta legalább egyszer ki kell menekülni a hegyek közé, hogy ne zsongjon a fejed.

Nehéz ezt elmondani, a legjobb, ha eljössz, és megnézed magad­(nak)! És ne kérdezd, hanem tapasztald meg az ételeket is. Nehéz elmondani ugyanis, hiszen minden nemzet, mindenféle konyhája képviselteti magát benne. Szerintem a japán konyha fantasztikus, a világ egyik legszínvonalasabb a konyhaművészete az övék.

Forrás: szoljon.hu