Valljuk meg, ritka az olyan házaspár, aki öt saját gyermek és hét unoka mellé nevelőszülőként felvállal még öt nevelt lurkót. De Dürvángerék ilyenek!

Nem tudom, hogy ez a remek asszony és férje hogyan bírják, hogyan csinálják. Mamóca – a feleség – mindennapjai, családja, életfelfogása, lendülete, munkabírása – és hadd ne soroljam tovább – azt hiszem, már-már csodaszámba emelik őt. A Tolna megyei Szakályban élő Dürvángerné Gál Magdolna olyan beszélgetőpartner, akit – nem túlzás – napokig is hallgatna az ember, igaz van is miről mesélnie. Aki elolvassa történetüket, vélhetően osztozik véleményemben: élnek köztünk csodálatos emberek, akiket szeretni és tisztelni kell.

- Láttam néhány fotót a Facebook-oldalán, és megvallom, nehéz volt eligazodnom rajta. Sokszor annyi tűnt fel, hogy sokan vannak egy képen, nem tudtam, ki, kicsoda. Most, hogy én már tudom – és az Olvasót ne zavarjuk össze -, először ismerkedjünk meg a „vérbeli családdal”.
- A férjemmel hét éve vagyunk partnerek, öt éve házasok. Találkozásunkig a párom felnevelt két fiú- és egy leány gyermeket, s jómagam is megtettem ezt a saját fiammal és lányommal. Ők öten: Péter, Károly, Mónika, illetve Tamás és Anikó már felnőttek, házasok. Saját fészkükben nevelgetik az unokáinkat: Brúnót, Ákost, Olíviát, Mátét, Bálintot, Szonját, Ábelt és a kis pocaklakó következőt, akit áprilisra várunk. Ezt a babazáport három év leforgása alatt áldásként küldte hozzánk a Teremtő.

- Mire jutottak tanulmányaik során a gyerekek, hogyan boldogulnak a nagybetűs élettel?
- Mónika a Veszprémi Egyetemen idegenforgalmi, Anikó a Pázmány Péter Egyetemen szociálpedagógiai diplomát szerzett. Péter a Kecskeméti Műszaki Főiskola, míg Károly a Pécsi Pollach Mihály Műszaki Főiskola levelezőse jelenleg is. Anikó másoddiplomáját érleli a Veszprémi Egyetem Humánerő-Gazdálkodás Karán. Tamás benzinkúton dolgozik.

- Öt gyerek, hét unoka – a világ legnagyobb öröme. Közben pedig, ha ennyi nem elég, fogadott gyermekek is a család kötelékébe tartoznak.
- Jelenleg öt fogadott gyermekért felelünk. Valójában nem mondhatnék semmit erről, de a tények kedvéért megteszem: amikor egy esztendeje megkaptuk őket, csak azt tudtuk, hogy igen primitív körülmények és komoly elhanyagoltság között éltek. Akkor 15 éves volt a legnagyobb lány, követte őt két öccse – 13-és 11 évesek –, majd a 8 éves lány és az éppen egy esztendős legkisebb fiúcska. A Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői Bizottság megállapította, hogy a négy kamaszunk értelmileg akadályozott, ezért ők hét közben egy, a képességeket fejlesztő iskolában tanulnak, s ott kollégiumban laknak. Péntek délutánonként hozom haza őket, és vasárnap este van a visszaút. A hét végeken annyi a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat: sütünk, főzünk, csavargunk, játszunk és babázhatnának. A kicsivel azonban nem szeretnek játszani, a baba foglalkoztatása akkor is rám marad, amikor a négy testvére itthon van...

- Volt idő, amikor ezek a fogadott gyerekek egész héten Önöknél laktak, itt jártak iskolába. Akkor milyen volt egy napjuk?
- Amikor Szakályban tanultak, reggel 5-kor indult a napom. Állatok, mosógép bekapcsol, kandalló begyújt, majd fél hétkor keltettem őket. A nagyfiúk elszaladtak a szomszéd boltba zsemléért, következett a reggelizés, nekem a tízórai gyártás, majd irány a suli. Nem voltak napközisek, így naponta kettő óra magasságában megjöttek, ebédeltek. Ezt követően először a negyedikes, majd a két elsős gyerekkel tanultam. Utoljára maradt a hetedikes nagylány, közben vacsorakészítés. A férjem minden nap öt órakor ér haza, a MÁV-nál anyagigény-koordinátorként dolgozik. Mozdonyokat javítanak, ő pedig alkatrészeket „vadászik” hozzá. S akkor jött a vacsora, a nap fénypontja. Ilyenkortt már senki nem siet semmiért. Beszélgethetünk, mesélhetünk, kérdezhetnek,...és hallgatjuk őket, korábbi szegényes kis életük megrázó emlékeit.

- Tudja Magdika, a fogadott gyerekekről „leinformáltam” Önt beszélgetésünk előtt, s azt hallottam, hogy nem ez az első turnus Önnél.
- Nincs ebben semmi különös, és büszke is vagyok a történetre. Amikor megismertem a párom, én már két gyermek nevelőszülője voltam. 2000 áprilisában fogadtam be első két picikémet. A sajátjaim ugyanis már alig voltak otthon, hiányoztak a gyerekek magam körül. Ernő beleszokott a feladatba: velem együtt járt a nevelőszülőség neki, ha engem akar, akkor ez van alapon. Könnyen tette, mert mindig is nagy családról álmodott és a házat is ilyen léptékkel építette 1989-ben. Házasságkötésünkkor már egyik gyereke sem lakott vele, üresen pangott akár egy kísértetkastély. S akkor azt kérte, hozzak életet az élete munkájába. Hát, hoztam. Azóta is nagyon jólesik, amikor ilyet mond nekem: „.életre kel minden, amihez csak hozzányúlsz, amit megérintesz”. A „nagyház”, ahogy a falubeliek nevezik, azóta a második turnust vigyázza. Kétszer 6 gyerek… Tavaly augusztusban felnőtté vált Dóri, aki csak néhány hónapot lakott velünk – ő kilépett a rendszerből.

- A gyermeknevelés közben más tennivaló is akad a portán. Láttam a családban csak „kisTESCO”-ként emlegetett spájzot, a nagy kertet, az állatokat. Tudom, hogy eteti a jószágot, neveli a palántát, kapál, befőz, savanyít, metsz, gyomlál – s a felsorolás folytatódhatna. Hogyan bírja?
- Köszönöm, jól. Hamarosan elérkezik február közepe, amikor előkészítem a magoncok helyét. Van egy üvegezett, fűtetlen folyosónk, szép nevén a „télikert”, ahol egy asztalon kinevelem a palántának valót. Ez kerül tavasszal a kertbe, majd nyáron és ősszel üvegekbe, zacskókba, „kisTESCO”-ba, fridzsiderbe. A libákat házi keltetőgéppel keltetem. Nagy öröm, amikor csipogás hallatszik a tojásból, no, meg amikor már ott száradnak a kis pelyheskék. Melyik gyereknek ne csillanna föl a szeme ilyesmitől? A felnevelésük kész családi összefogás: rengeteg zöldet kívánnak a feneketlen begyű újoncok. A fiúk szívesen lemennek akár naponta is a Kapos partjára, zsákban  hozzák a friss, fiatal csalánt. Libát most éppen tizenkét darabot  tarok, mert szükségem van a tojáshéjakra. Amikor tojni kezdenek, naponta kifújom a felhozatalt, olyankor rengeteg a tojásos étel nálunk: piskóta, rántotta, tojásos nokedli, a szomszédokat is ellátom hasonlóan, de még a kutya is rántottát eszik. A héjakból születnek majd a fehér hímzést imitáló csipkézett tojások, mert kézműves praktikákkal is foglalkozom. Mesélhetnék még a fokhagyma, a zöldborsó, a paprika, az uborka, a krumpli és minden más hagyományos vetéséről, ültetéséről és betakarításáról, de nagyon hosszú lennék. Pedig nálunk mindennek precíz menete van. Ám ha az évek megszokott munkarendjét átgondolom, nem hagyhatom ki május elsejét. E napon vetjük a három fajta burgonyát. ami  sütni való jó rostos, a másik főzni való, ami nem esik szét az ételben, vagy sárga, amit krémesre lehet áttörni, ha arra van szükségem az ételhez. Ekkor van ideje a kukorica vetésnek is, amit a férjem saját készítésű vetőgéppel röpke két óra alatt elvégez.

- Mennyire szent a konyha Önnek?
- Amikor savanyítok, befőzök aranyszabály, hogy semmi mást nem csinálhat senki, de én sem a konyhában. Ilyenkor kinn a teraszon étkezünk, hogy egyetlen eltévedt morzsa, zsíros kés, megnyalt kanál oda ne keveredhessen, mert „leoltja az egészet vele az ember lánya.”, és akkor oda  a sok anyag, a belevaló, a munka, és hiába dolgoztunk. Ezeket megtanulják a gyerekek is, s majd amikor elő kell venniük, ott lesz a tarsolyukban, és hallani fogják a hangomat, mintha mellettük állnék akkor is. Én is hallom apai nagyanyám, édesanyám, keresztanyám hangját, attól függően, kitől mit jegyeztem meg.

- Konyhája, spájza irigylésre méltó. A családon kívül más is kóstolhat a finomságokból?
- Ha vendégségbe megyek, innen viszek ajándékot. Felnőtt gyerekeinket ellátom a házi ízek élményével, hadd szokják az igazit a sok műétel rohanó világában. Egyébként 3-4-5-6 literes edényekben főzök. A mártások, a rizs-tarhonya a 3 literesben készül. A pörköltek, raguk a négy literesben, a főzelékek az öt, a leves a 6 literesben. Van egy négy literesem fenntartva a másnaponként érkező házi tej forralására. Nokedli másfél kiló lisztből készül, 8 tojással. Mostanság péntek délután veszem meg a hétvégi kenyeret, házhoz hozza a maszek. 5 kg kenyér, és nekem a fél kilós kis teljes kiőrlésű.

- Az imént említette, hogy a kézművesség is közel áll Önhöz, alkot is. Azt ugyan nem tudom, hogy a megannyi családi teendő közben ez hogyan fér el a nap 24 órájában, de valamit meséljen erről!
- A művész lelkem időnként S.O.S.-t kiált, s ez gyakran megtörténik. Ilyenkor például felkelek reggel ötkor, egy kávéval nekilendülök az emeleti kis műhelyemben valami szépet varázsolni magamnak. Mielőtt beszélgettünk, éppen két pezsgőspoharat gravíroztam egy kedves baráti házaspárnak.. Napi két-három óra jut ilyesmire, de annak nagyon meg kell lenni. Nem vagyok TV-néző. Amíg mások tátott szájjal, merev szemekkel bámulják a dobozukat, nekem ezernyi áldott szikra gyullad a fejemben és az Isten adta kezemben. Tisztában vagyok vele, hogy élnem kell ezzel az ajándékkal, nem kótyavetyélhetem csak úgy el, mint ahogy a drága időt sem. Mert az sajnos még egyszer nem tér vissza.

- Utolsó kérdésem talán kissé „agyament”: nyaralás, üdülés, kirándulás? Minden rendben e téren is?
- A szabadidő nem luxus, hanem létszükséglet. A kert, és az állatok miatt ugyan nem szeretek máshol éjszakázni., de ha minden kötél szakad, akkor esetleg egy éjt, mert olyankor egy kedves baráti házaspár megnyugtatóan helyettesít minket. A kirándulásokat inkább, és sűrűn szeretjük. Hét személyes autónkkal, a jól bevált hajnali keléssel kilenc órára sok helyre odaérhetünk, ahová csak akarunk. Olyan kicsi ez az édes Magyarország!  Vallom, előbb itthon kell jól körülnézni, megismerni, meglátni és megcsodálni, megtanulni értékelni, megbecsülni. S az ember elalvásra mindig hazaér, Isten óvó áldásával.

 ***