A májusi fagyosszentek: Pongrác, Szervác, Bonifác – talán mindhárom vértanú. Az egyház törölte őket  a szentek közül, mert nem voltak valós személyek.

A tapasztalat azt mutatja, hogy május közepén (Pongrác, Szervác, Bonifác május 12., 13., 14.) a melegedő időjárás hirtelen hűvösre fordul, sőt sokszor még fagyot is hoz, amely a sarjadó rügyeket, vetéseket tönkreteheti. A gazdák tartottak ezektől a napoktól, mert odalehetett a termés. Elővigyázatosságból az olyan  kényes egynyári zöldségeket, mint például az  uborka bab, paradicsom, paprika, csak a fagyosszentek után ültették el. A termés elvesztésétől való szorongás olyan erős volt, hogy Pongrác,Szervác, Bonifáckultuszának semmi nyoma sincs néphagyományaink között.

A naphoz időjóslatok is kapcsolódtak: úgy tartották, ha fagyosszentekkor nagy a hideg, akkor rossz termés várható. Ha szép idő van, akkor mondják: sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz. Ezt is mondják: Pongrác napi eső. Zöldül már a mező. Bár lehűlés máskor is előfordul, a zsenge növényzet ilyenkor sínyli meg legjobban a fagyot. Védekezésképpen a gyümölcsösökben ilyenkor füstöltek. Az alábbi  mondóka is erre szólít fel:
„Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyosszentek, Hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kentek!” Egy népi magyarázat szerint „Pongrác kánikulában subában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsipkedték a szúnyogok – ezért  mérgesek ránk és évről évre visszajönnek, hogy bosszantsanak bennünket”. Szervác püspökről az járja, hogy szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó. Kedves magyar legendájuk  szerint az -ácok  névünnepükön saját ruhájukkal szegény betegeket takartak be, így ők fagytak meg a szokatlan hidegben.
Katona Lajos a Folklór-kalendáriumban így mutatja be az -ácokat:

Anélkül tehát, hogy okunk lenne rájuk büszkéknek lennünk, a „fagyosszentek”-et akár megtehetjük magyaroknak vagy legalább földieinknek is. Népünk ugyan, amely méltán fél tőlük s nemigen áldja őket, aligha fog hajlandóságot érezni magában arra, hogy adoptálja e kellemetlen vendégeket, akiknek garázdálkodásáért ugyanazzal a joggal, amivel a nyugati népek a magyar Alföldet vádolják, mi meg a tőlünk délkeletre terülő balkán félszigeti vidékeket vonhatnók felelősségre. Nem is hiába hangzik a magyar ember fülében a három legfőbb fagyos-szentnek a neve, a Pongrác, Szervác és Bonifác név, olyan „rácosan”.

Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a „fagyosszentek” címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol „Eismänner” (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.

Forrás: itt, itt, itt és itt.