Kisgyerekként nyaranta sokat voltam a nagymamámnál falun. Közel volt, ma már fél óra alatt „leszaladhatnék” autóval, de már csak a temetőbe mehetek. 

A nagyszüleim háza előtt visz el az út. Érdekes, hogy akkor még olyan nagynak tűnt a ház, az udvar, a szőlősorok, s most majdnem túlfutok rajta, úgy körbeépült, hogy alig lehet észrevenni. Pedig nekem ez volt a gyerekkor. Érdekes, hogy a pesti lakásunkra már egyáltalán nem emlékszem. Nincsenek előttem a szobák, a bútorok. Semmi. De annak a kis vályogháznak minden centijét látom magam előtt.

A szokásos hosszú házacska volt, végigfutó tornáccal. Az utca felől a két ablakos tisztaszoba, a bevetett és szépen letakart kettős ággyal, felette talán Mária a gyermekkel. Szemben vele a sublót. Ők így hívták azt a nagyfiókos szekrényfélét, amiben tárolták a ruhákat. Ma talán azt mondanánk rá: komód. Aztán volt még asztal tonetszékekkel, ha esetleg úri vendéget kellene leültetni. De hát arra ilyen ritkán járt.

A sarokban eldugva nagy – talán 50 literes – piros és kék zománcos bödönök. Ebben tárolták a nyári tartalékokat. Akkortájt még nem úgy volt, hogy elszaladnak a bevásárlóközpontba és megveszik a húsokat. Ilyen nem létezett. Volt ugyan hentesüzlet a faluban, de hetente csak  egyszer nyitott ki, és akkor sem mindig volt hús. Meg aztán pénz sem mindig lett volna rá.

Ezért aztán, amikor télen megvolt a disznóvágás, a húsokat feldarabolták, megsütötték, ezeknek a bödönöknek az aljára lerakták rétegekben, és utána ráöntötték a kisütött zsirt, amivel aztán egész évben főztek. Mire jött a nyár éppen elértek a bödön aljára, és akkor azokat a húsokat ették. Még ma is emlékszem, milyen finom volt egy frissen szedett zöldbabból készített főzelékhez ez a hús. Talán a füstölt húsra emlékeztetett az íze. Nagyon leragadtam a sült húsnál, pedig még pár szót kell szólnom az uborkákról is, amelyek szintén ott sorakoztak a szoba sarkában a bödönök mellett. Ezek nagy 10 literes üvegekben várták, hogy sorra kerüljenek. Meleg nyári napokon jókat nassoltunk a szoba hűvösében ezekből.

A tisztaszobában nyáron az unokák laktak. Legtöbbször hárman négyen is voltunk. Köztük én voltam a “pesti lyány”, pedig néhány nap alatt én is lebarnultam, és mezítláb, tyúkszaros sarokkal már nem igazán tűntem ki falusi unokatestvéreim közül. Sőt! A tisztaszoba a konyhából nyílt. Ezt csak annak hívták, annak volt berendezve, de nem használták főzésre. Itt a szépen megterített asztal, a sok edénnyel, csecsebecsével megrakott üveges szekrény, és egy heverő uralták a teret. Ezt a konyhát  is inkább csak vendégfogadásra használták.

Külön nyílott a tornácról a nagy komra. Ezt nem tudom, miért hívták így, mert azt a mai fogalmaink szerint talán a betöltött funckiója szerint nappalinak neveznénk. Itt élték az életüket. Jó nagy helyiség volt, minden kényelmesen elfért benne. Komódszerű szekrény edényeknek, ennek-annak. Felette polcon rádió. Egy hosszú fából készült kanapé, ahol párnákkal még aludni is tudtunk. Asztal székekkel, ahol ettünk, két ágy, aztán később már a tévé is ideköltözött. Fenn a falon, jó magasan, hogy mindenünnen látható legyen, egy polcon trónolt a mi Pestről lehozott Kékes televiziónk. Mi akkor már kicseréltük egy Carmenre. De a Kékes még sokáig jól szolgált itt a sarokban.

És a sparheltet ne felejtsem, amin nyáron nem főztek, mert nagyon meleg lett volna tőle, de télen itt főztek és ez adta a meleget is. Itt a komrában aludtak a nagyszüleink nyáron nyitott ajtónál, télen pedig a sparhelt által adott melegben.

A ház végében volt még egy raktárszerű szobaféle, ahol polcokon álltak a befőttek, savanyúságok, élelmiszertartalékok, egyéb kincsek, szerszámok. Itt volt a kemence, ahol a kenyeret sütötték. Innen nyílt a padlásfeljáró is, amely a legizgalmasabb hely volt. Mindenféle régi kincseket, iratokat, könyveket, leselejtezett tárgyakat, ruhákat találtunk, ha felszöktünk, és hát itt találtuk meg az újszülött kismacskákat is. Akkor még az ivartalanitás ismeretlen fogalom volt, a macskák szültek, a kicsiket hallottuk nyávogni valahol  a padláson, majd, ha nem voltunk elég szemfülesek, és nem találtunk rájuk, akkor örökre eltűntek. Ez volt a világ sora.

A ház végén  a sort a nyári konyha zárta. Amilyen picike volt, olyan melegre felforrósította a kis tűzhely. Itt csak főztek és mosogattak. Később a mosogatás már a mi feladatunk volt.  Korai emlékeim között nincs ami pesti, mind-mind a falusi életet hozza vissza. Mekkora esemény volt például a kenyér és rétes sütése. Ez nagyon sok munkával járt, ezért a szomszédok, rokonok összefogtak és együtt végezték.  A munkálatok már a megelőző napon megkezdődtek, amikor is a fateknőben bedagasztották a tésztát. Először elővettek egy fehér vászonzacskót a hűvös szoba mélyéről – ami számomra nagyon büdös, savanyú szagú volt – ez volt a kovász. Ettől kelt meg a kenyér. Amikor a dagasztással készen voltak, letakarták egy nagy fehér kendővel. Ha megkelt, akkor kiszakajtották. Nagy kerek szakajtónak nevezett fonott kosarakban tárolták a sütésig.

A fateknő aljára ragadt tésztából először egy maréknyit eltettek a “büdös” vászonzsákba érlelődni, majd a legközelebbi sütésnél ebből volt a kovász, a többi maradék, vakarék tésztát összegyúrták kicsi kerek gömböccé. Ebből lett a gyerekek kenyere. A kemencét közben kukoricaszárral, ezzel-azzal felfűtötték, és amikor elég meleg lett, kisöpörték a hamut, aztán hosszú falapátokra borították ki a tésztát, és betolták, hadd süljön.  Egy-egy alkalommal 5-6 kenyeret is kisütöttek, amik tiszta vászonkendőbe gondosan becsavarva napokig frissen megmaradtak

Amikor városszerte megjelentek a Lipót boltok a nagy kerek parasztkenyerekkel, nagyon megörültem, de a nagyi kenyerének ízét azokban sem találtam meg.

Forrás:levelekmagamnak.wordpress.com