A földeáki születésű Horváth László az ország legidősebb, még praktizáló állatorvosa: 90 esztendős. Nemrég rangos kitüntetés vehetett át a fővárosban.

A Mócsy-díjjal kitüntetett Horváth László személyesen is ismerte a kitüntetés névadóját. A földeáki születésű, Makón érettségizett állatorvos 1950-ben kapta kézhez diplomáját, akkoriban Mócsy János volt a Budapesti Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karának dékánja. Mint meséli, tanulmányai idején mindössze egyszer bukott meg, és ez pont Mócsy professzorhoz fűződött. Nem a tudásával volt baj: azért kapott elégtelent, mert a vizsgán a mikroszkóp elé ülve lazán kigombolta a fehér köpenyét. Később azonban megbarátkoztak. Olyannyira, hogy miután Mócsy János megtudta, hogy honnan származik, megkérte őt, egy évfolyamtársával együtt tartson neki heti rendszerességgel nyelvórákat – az ő-ző nyelvjárást akarta megtanulni.

A megyében sokfelé cseng ismerősen a neve, hiszen 1956-ig községi állatorvosként dolgozott Szőregen, Mórahalmon, majd Csanádpalotán. Jellemző történet: a párttitkár kezébe nyomott egy listát 41 névvel, és közölte, ne merjen kimenni a kulákokhoz a jószágaikat kezelni, mert likvidálásra vannak ítélve. Ő felkereste a listán szereplő családokat, és megkérte őket, ne vegyék zokon, hogy csak sötétedés után tudja vállalni állataik gyógyítását. Minden bizonnyal emberségének is köszönhette, hogy 1956-ban Csanádpalotán a Nemzeti Bizottság vezetőjévé választották. Rövid életű volt ez a titulus, mint ahogy a forradalom és a szabadság is. Drága árat kellett érte fizetnie: közel egy év a bitófa árnyékában, hét hónap a szegedi Csillag börtönben, internálás.

Horváth László ezt követően került el Csongrád megyéből. 1958-ban a kiskunhalasi vágóhídon lett segédmunkás, majd két év múlva újra állatorvosként dolgozhatott – 1967-től 87-ig a város főállatorvosaként. Most is ott él: 90 éves korát meghazudtolva praktizál, közben egy állatvédő egyesület vezetője és a megyei kamara titkára, sőt közéleti tevékenységet is folytat. A gyökerekről azonban nem feledkezett el. Rendszeresen ellátogat például szülei földeáki sírjához, de a palotai városnapoknak is gyakori vendége. Azt mondja, a Csongrád megyei időszak nehéz volt, de ő mindig kitartott céljai és nézetei mellett. Még ma is sokan köszöntik ismerősként, és az a szeretet, amelyet az ő szemükben lát, minden fizetségnél többet ér neki.

Forrás: delmagyar.hu