A jóféle ceglédi murcihoz hasonlatos állagú, a sörnek megfelelő alkoholtartalmú, piros, vagy sárgás italt, a chichát ősidők óta isszák Dél-Amerikában.

Az őserdőtől a nagyvárosig egyaránt kedvelt, főként Peruban, de keresett a kontinens valamennyi országában.

A chicha (ejtsd: csicsa) házi elkészítése során az asszonyok körülülnek egy jókora alumínium fazekat és a jól megcsócsált kukoricát beleköpködik, a pép a nyál enzimjének hatására forrásnak indul és egy héten belül ihatóvá lesz. Árulják piacon, tér sarkában, kapualjakban, s amelyik házon, hosszú boton piros, esetleg kék rongy, vagy nejlon zacskó lobog, az azt jelenti, hogy ott chichaderia (csicsa-kocsma) működik. A gyakran félhomályos krimó berendezése néhány faasztal és pad, pár nagy hordó itóka, meg egy néni merőkanállal, kancsókkal és bögrékkel, poharakkal.

Peruban a hajdani inka birodalom fővárosától, Cuzco-tól a Machu Picchu-ig húzódó Szent Völgyben kedvelik a legjobban ezt az italt. A bordó chicha a hasonló színű kukoricából készül. Az egzotikus italnak van epres változata is, melyben ugyan nem nagyon érezni az epret, de a gyümölcs kellemes, édeskés ízt és rózsaszínt kölcsönöz az amúgy sárga italnak. Jókora korsóval ittam belőle, jéghidegen a romváros bejáratánál. Igaz, majdnem egész nap versenyfutásban voltam saját magammal, gyorsabban lépkedve, mint az inka út hajdani királyi futárjai, nyakukban a coca leveles tarisznyával.

A chicha morada fekete kukoricából készül, rubin árnyalatú, s nem tartalmaz alkoholt. Ez a kukorica vízben való megfőzésével és egy kis fahéj, meg szegfűszeg hozzáadásával készül, kapható porítva is, gyári kis- és nagyobb kiszerelésben. Kellemes üdítőital.
A chichaderiát kivéve, olyan kocsmát, ahol csak söröznek, boroznak vagy pálinkáznak az atyafiak, az egész Dél-Amerikában nem, esetleg csak elvétve látni. A kávéházakban, különösen Ecuadorban viszont élénk a forgalom, sokan falatoznak apró szendvicset késsel, villával, amelyhez café con leche, azaz tejeskávé, esetleg forró csokoládé dukál. Akadnak, akik a frissítő italhoz egy tál pattogatott kukoricát kérnek.

Főként Ecuadorban aranyló színű, pirossal cirmos sárga tengeri kerül a legtöbb levesbe, Peruban inkább minden zöldség-, vagy húsleveses tányérba adnak egy fél, vagy negyed csővel az ezüstös szemekből. Mexikóban a levesbe tett töméntelen morzsolt kukoricára, még kukoricalisztből sütött tésztalapocskák kerülnek. A nagy szemű, morzsoltan főzött, fehér színű fajtát előszeretettel kínálják a sültekhez, csirkétől a halig, kígyótól a lámáig egyaránt. A hússal, hallal, vagy zöldséggel töltött lepénykék, az utcán is sülő, palacsintaként göngyölt burritók és a snack-ek, kukoricalisztből készülnek. Mexikóban közkedvelt a nagyobb műanyagpohárba morzsolt főtt kukorica, chilis sóval megszórva.

Olyat azonban még sehol sem láttam a világon, mint a minap a ceglési majálison, ahol a pecsenyesütő pultján a főtt kukorica fölirat fölött ínycsiklandó sült kolbászok kellették magukat. 

Lehet, hogy a magyar Alföld kapujában kitalálták a mexikói paprikás, perui darált kukoricából töltött, ceglédi kolbászt, amivel majd elárasztjuk Közép- és Dél-Amerikát?

Reszkess latin konyha!

A cikkben látható képek a szerző felvételei.