Mesébe illő helyszín az orfűi malom környéke. Az erdő szélén, egy tisztáson a csörgedező patakot hallgathatjuk, amint megpihenünk a négy épület előtt.
Idilli csend van, olykor madárhangok, az erdő kicsiny lakóinak avarzörgetése töri meg azt a csendet, amiről manapság egy városi ember csak álmodni tud. Ez a hely az otthona az Orfűi Kézműves Egyesületnek.

Már akkor gyakran jártam oda, amikor a „kezdő csapat” birtokba vette azt az akkor igen romos épületegyüttest, amit tán el sem tudnánk képzelni most, amikor a szépen rendbe hozott házakat látjuk. Pedig ahhoz aztán kellett lelkesedés, kitartás és hogy egymást is tiszteljék és becsüljék azok ott tizenöten, akiket a fa szeretete kötött össze és akik nélkül a mai Orfűi Kézműves Egyesület nem létezhetne.

Bednár László, Freunk János, Frey György, Hajda György Zsigmond, Helyes Károly, Hujder Vendel, Kerényi Gábor, Lantos Gyula, Magyar Gyula, Pálinkás György, Pozsár János, Salga István, Szentkereszti István, Szathmáry László, Tóth Árpád a kezdetekkor, 1982-ben magukat Orfűi Faragók Baráti Társaságának hívták. Nevük fedte is a valóságot, mert faragtak is, és igaz jó barátságban voltak, olyannyira, hogy nem csak ők jártak össze a közös cél okán, hanem családjaik is együtt töltöttek hétvégeket, akár heteket is az orfűi  malomban. Az asszonyok főztek finomakat, vigyázták a seregnyi gyereket, akik játszadoztak körülöttük. Olyan irigylésre méltó közösség volt, szívesen ment ki az ember közéjük egy beszélgetésre és kíváncsian szemlélte, miképpen alakul az a rom egy lakható közösségi színtérré. Csattogtak a fejszék, sziszegtek a fűrészek, csendben mélyedtek a vésők a fába. Béke volt. Ha az akkori képeket nézegetjük, nem csupán a házak állagában vehetjük észre a mával szemben állított különbséget. A hajak, szakállak színe is kivilágosodott azóta. De annál nagyobb baj, hogy többüknek már csak emlékét őrizhetjük.

Munkájuk során nem csak a házak szépültek meg új tetőikkel, tornáccal, hanem padok, asztalok, lócák, ágyak készültek bentre, asztalok, padok kintre is. A malomban őrölt lisztből a felújított kemencében sült kenyereknek fára akasztható tartó, gólyalábak, kicsik, nagyok, a patakba fa halacskák, az ügyesedést szolgáló „pecázáshoz”, a kiállításhoz egyedi installáció. Mind-mind e csapat faműves keze munkáját dicséri. A sok munka mellett jutott idő a beszélgetésre, jutott idő körbeülni az asztalokat a finom étel, némi ital elfogyasztása okán és odafigyelni egymásra. Kerényi Gábor, az egykori fafaragók vezetője sajnos ma már nincs közöttünk, mint sokan az alapítók közül. Az emlékeikre ültetett fák, a csonkig égett gyertyák, és persze a sok közös élmény tovább él minden orfűi kézművesben.

1998-ban aztán jött egy nagy fordulat e társaság életében: gondoltak egy merészet és hivatalos formába öntötték közösségüket, egyesületté alakultak, bejegyeztetve az Orfűi Kézműves Egyesületet a cégbírósági lajstromba. Úgy gondolná az ember, hogy ezzel a lehetőségei is megnőnek, de a másik oldalon nagy veszélyt jelent, hogy elvonja az alkotót a mesterségétől. A lehetőségek kiszélesedése helyett Orfűn is – láthatóan – a szűkülés figyelhető meg. Hiszen a malmot vállalkozó működteti, mint ahogyan a kis domboldalba vájt büfét is, a kemenceházban is ilyesformán sül a kenyér.

A szorgos kézműveseknek a középső épület maradt meg és a pajta a szerszámoknak, fűrészeknek. Gondoltak hát ismét egy nagyot: merészen nagy fába vágták a fejszéjüket. Pályázatok segítségével, nagy nehézségekkel, sok előre nem látható küzdelem árán a padlásból szálláshelyeket alakítottak ki és egy kiállítóteret hoztak létre az addigi két hálószobából, ahol mindig valami érdekesség várja a hozzájuk látogatót. Korszerűsítették a konyhát, ami a hosszúra nyúló beszélgetések színhelye változatlanul. Barátságos, otthonos, hiszen a körbepillantó ember mindenhol valami szépségre akad a szemével. Egy tálasra, lélekmadárra, sótartóra a falon, fatálakra, egyebekre.

Amióta 1998-ban egyesületté váltak, első, majd második elnökükkel, Hajda György Zsigmonddal, később Kőhidi Péterrel az élükön, már nem csak faragók tartoznak az egyesületbe. Csatlakozott népi iparművész, farestaurátor, asztalos, fazekas, kosárfonó, bőrműves, gyékényfonó, viseletkészítő, nyerges, szíjkészítő, mérnök, pedagógus és diák is hozzájuk.

Az orfűi önkormányzattal szoros fúzióban működnek együtt. Céljaik egyebek mellett a kézműves hagyományok, különös figyelemmel a famegmunkáló tevékenység felkutatása,

megismerése és megismertetése, megőrzése, ápolása, élő műhelyek kialakítása, a szabadidő kulturált, közösségi eltöltése. Kiemelt feladatuknak tekintik még a kézműves mesterségek szerszámainak gyűjtését, ezekből gyűjtemény létrehozását és bemutatását, használatuk elsajátítását, a hagyományos technikák megismerését, megőrzését és továbbadását az ifjúságnak.

Programjaik ingyenesek vagy önköltségesek. Náluk számos régi mesterséggel találkozhatnak: mint például a fazekasság, fafaragás, kosárfonás, nemezelés, bőrözés, gyertyamerítés, gyöngyfűzés és -szövés, rafiaszövés, csuhé- vagy gyékényfonás. A faesztergálást, mint régen, lábhajtással végzik. Mindez Orfűn megtekinthető, s mi több, kipróbálható gyereknek és felnőttnek egyaránt. Évről évre folyamatosan bővül azoknak a száma, akik a foglalkozásaikon, táboraikon részt vesznek. Jó kicsit kiszakadni a városi lét megszokottságából, a tiszta levegőjű, festői környezetben átérezve dédapáink életmódját, a kemencében sült kenyérre várva kézműveskedni egy kicsit.
(A szerző fazekas népi iparművész, a Magyar Kultúra Lovagja.)