A csereháti dombok közé fut be az autónk, az út elfogy, nincs tovább, Gagyapátiból már csak túrabakanccsal lehet továbbmenni, dombra fel, völgybe le.

Van, aki azt mondja, ez itt a világ vége, sokan azonban úgy tartják, a világ közepe. Csend, béke és nyugalom. Mi is kellene más a hétköznapok zajában megfáradt embernek?

A falugondnok, Bükk-Nánási Dávid is ezt mondja, a csendért utaznak ide a városlakók. Főleg nyáron, amikor már a szabadban lehet tölteni az egész napot. Érkeznek családok, munkatársak, baráti társaságok. A faluban működik egy panzió, most épül a másik és van egy vállalati pihenőház is, amit egy volt parasztházból alakítottak ki.

Gagyapátinak márciustól új polgármestere van, Hédervári Nikolett, de neki épp a fővárosba kellett utaznia, így a falugondnok szegődik mellénk idegenvezetőnek. Mutatja a polgármesteri hivatalt, kertjében az emlékművet, mely azt hirdeti, 2006-ban volt a település kereken 750 éves.

Mögötte a Millennium park, itt tartják nyaranként a falunapot. Ezen kicsit elcsodálkozunk, nehezen tudjuk elképzelni a falu 34 lakóját, akik közül 9-en laknak állandóan Gagyapátiban, hogy falunapot tartanak. Dávid azonban azt mondja, ne csodálkozzunk ezen, mert a falunapra minden évben meghívják a település volt lakóit, így van, amikor 200-an is összegyűlnek a parkban.

Innen látni az iskolát is, helyesebben a volt iskolát, mert ma már egyetlen gyerek sem él Gagyapátiban. Kertjében szorgos emberek vágják a fát, már a következő télre gondolnak. Az iskolát turistaszállónak szeretné az önkormányzat átalakíttatni, a munka el is kezdődött, csak pénz kellene a folytatáshoz, tudjuk meg Dávidtól. De nemcsak ehhez kellene pénz, teszi hozzá, hanem valami izgalmas beruházáshoz is, ami itt tartaná a turistákat. Például egy horgásztó vagy egy lovarda, ötletel a falugondnok, aztán sóhajt, hogy „de hát pénz kellene ehhez is. Pályázni ugyan lehetne, de az egy ilyen kis falunak elég nehéz” – teszi még hozzá.

Gagyapátibanolyan kevesen élnek, hogy még a közmunkások is a szomszéd faluból járnak át dolgozni. Ma csak hárman vannak itthon a faluban. Egy idősebb hölgy, aki gyorsan a házába menekül, és azt üzeni nekünk, hogy nem akar nyilatkozni. Így pár házzal arrébb, János kapuján csengetünk, aki ugyan szívesen nyilatkozik, de kéri, teljes nevét ne írjuk meg.

- Régen dédelgetett álmom volt, hogy itt élhessek, hiszen a nagyszüleim is itt laktak valamikor. Amikor eladó lett ez a kis ház, megvettük, felújítottuk, és azóta itt vagyunk. Hogy miért? Mert itt béke, csend és nyugalom van, ezerszer jobb itt lakni, mint a városban. Ha nem zúg a fűkasza, akkor áthallani az Alsógagyban legelő szürkemarhák bőgését. Igaz, nincs bolt, orvos és gyógyszertár, de én úgyis megyek mindennap Baktakékre, csakúgy mint a falubusz, így a bevásárlás és az orvosi vizsgálat megoldott – sorolja érveit a falu mellett János.

Dávid pedig bepattan a falubuszba. Itt az idő, indulni kell Baktakékre a szociális ebédért. A 26 éves fiatalember búcsúzóul még elárulja: egyelőre ideköti a munkája, de az is lehet, hogy pár év múlva valamelyik városban próbál majd elhelyezkedni.

– Persze a várost is meg lehet unni – állapítja meg a sokat tapasztaltak bölcsességével.

Forrás: boon.hu