Őszinte, tiszta szívből jövő, megragadó sorokat vetett papírra cikkünk szerzője a matyókhoz való tartozásáról. A történet egy életút szép példája is.

"Érezték már Önök a magyar himnusz felhangzásakor azt a szívszorító érzést, amely könnyeket csal még az edzett sportolók szemébe is? Vagy azt az örömet, amikor a magyar zászló színeit felismerik a tömegben akár a csíksomlyói búcsú sokaságában, akár a római Szent Péter tér soknemzetiségű tömegében? Ilyen érzés nekem, ha Mezőkövesdről hallok, látok valamilyen híradást vagy beszélnek róla. De elég az is, ha megkérdezik, hová való vagyok. Tősgyökeres matyó vagyok. Tudatában vagyok jellegzetes beszédünknek, szóhasználatunknak, de soha sem fordult meg az agyamban ennek eltitkolása.

18 évesen, az akkori „kirajzással” Miskolcra kerültem dolgozni. Semmi tapasztalat, semmi önállóság, hiszen addig vonatot is csak az állomáson láttam. Nem egyedül voltam: korosztályom az 50-es években ott keresett munkát, hogy segíthesse az akkorra fenekestül felfordult paraszti, családi gazdaságot. Emlékszem, mindenki „Matyónak” nevezett. Értettem is belőle, soha sértőnek nem találtam, de bennem volt, hogy elismerést, megbecsülést szerezzek matyóságomnak, szülőfalumnak. Szebb települést akkor is, most is látok, de a hazatérés mindig megdobogtatja a szívem. A matyó kultúra, mentalitás – véleményem szerint– nemcsak a hímzésben gyökeredzik, nyilvánul meg, hanem az egész gondolkodásmódunkban, tartásunkban.

Annak a népcsoportnak, aki a szegénységet úgy élte, mint őseink a summásságot, a nincstelenséget, kell, hogy legyen egy belső tartása, egy jövőképe, amely segíti.

Hiszen hogy készíthették volna 6-7 hónapi idegenben (urasági földeken, Németországban) töltött kemény munka után a téli időben a szebbnél-szebb surcokat, lityákat, szoknyákat saját részre és a kereskedőknek – így téve híressé a cifra matyó hímzést? Nem volt ehhez előképzés, szaktanfolyam. Szinte minden matyó lánynak, asszonynak az ujjában volt a tehetség, fejében a színérzék. Pompás öltözetük bizonyos testtartást követelt: egyenes hátat, vékony derekat, ringó járást és viselkedést. Én is alig vártam a fiatal felnőttkort, hogy a szokásoknak megfelelően öltözzem, karulni és cuháréba járjak. Nem adatott meg.

Nagyot változott a világ 1945 után. Nehéz volt megélni a paraszti gazdaságból és a „kétlaki” élet változást hozott az öltözködésben is. Olcsóbb, könnyebb volt a viganyó. Nem is volt olyan feltűnő az idegenben, amikor kirajzottunk munkát keresni a nagyvárosokba. Új helyzet volt sokunknak, de a „nyakas matyók” nem hagyták magukat. Summásként is híresen jól dolgoztak, itt is megmutatták akaratukat, leleményességüket. A vasúti krampácsolásból, gyári munkából kitörtek, tanultak esti és levelező tanfolyamokon, és egy évtized múltán felelős beosztásokban és jó szakemberekként dolgoztak. Jó ajánlólevél volt a kövesdi matyó származás.

Szólnom kell a matyók természetéről is, nemcsak a szorgalmáról. A nagycsalád– nem volt ritka a 4-6 gyerek – összetartásra, toleranciára,az idősek és idegenek tiszteletére, vendégszeretetre nevelt. Könnyen barátkoztak, beilleszkedtek, bár szokásaikhoz ragaszkodtak. Beszédünk ma is ízes, jellegzetes, hiszen sok olyan szót használunk, ami már a nem is olyan messze vidéken is ismeretlen… Sokan nem tudhatják honnan indultunk, miből lettünk olyanok amilyenek vagyunk. Ezért is tartom fontosnak, hogy törődjünk múltunkkal, annak minden irányával. Ismertessük meg gyermekeinkkel, ifjúságunkkal akár szervezetten, akár spontán, vagy a technika segítségével.

Nyíltan beszéljünk a „cifra nyomorúságunkról”, a summásságról, régi szokásainkról, a rólunk írt, akkori állapotokat bemutató cikkekről, könyvekről (Dala J., Erdélyi T., Bán J., Pető M.,Fügedi M. stb.). Azokat az időket, állapotokat megismerve jobban tudjuk– és tudják a fiatalok értékelni a fejlődést, vissza tudjuk hozni az akkori értékeket, összetartó erőt, és büszkék lehetünk. Mert kell, hogy büszkék legyünk matyóságunkra."

Forrás: Mezőkövesdi Újság