Vannak az életben ritka, felemelő és emlékezetes pillanatok. Egy százéves néni köszöntése mindenképpen ezek közé tartozik – igaz emberi nagysággal, érzelmi gazdagsággal és egy megható anya-gyerek kapcsolattal az ünnep hátterében.

A napokban talán sosem tapasztalt nyüzsgés, és korábban nem fogadott sok vendég érkezett a nógrádi megyeszékhely baglyasaljai városrészébe, özvegy Sebó Jánosné, Jolán néni otthonába. Legidősebb fia, a 77 éves János bácsi fogadta a látogatókat, akik mindannyian azért érkeztek, hogy 100. születésnapján köszöntsék a négygyermekes édesanyát,az 1915. április 2-án született Jolán nénit.

Dóra Ottó, Salgótarján polgármestere mellett helyi civil szervezetek és a Vöröskereszt képviselői, sajtósok és néhány igaz, jó barát kopogtatott be a portára, hogy megismerje egy ember 100 életévének rövid történetét és János bácsi emberi nagyságának igazságát.

Jolán néni életét a családért, a gyerekekért végzett munka kísérte nyugdíjas koráig, sőt azt követően is néhány éven keresztül. Korán megözvegyült, így a négy gyermek felnevelése, a nagybetűs életre való felkészítése is az ő feladata maradt. Emelt fővel mondhatja, hogy megadta mindannyiuknak, amit tudott, s amit minden gyermeke így köszönt meg:

„Köszönöm, hogy elviselted az elviselhetetlent.

Hogy valamit teremtettél a semmiből. Hogy üres zsebekből is képes voltál adni.

Hogy szerettél bennünket, mikor nem volt bennünk semmi szeretetre méltó, hogy a lehetetlent is megoldottad egyetlen mosolyoddal.”

Jolán nénit 10 unokával és 13 dédunokával ajándékozta meg az élet, ám legőszintébb kötődése az 1982 óta vele élő, 77 éves János fiáé. A „gyereké”. A születésnapi köszöntés kapcsán érdemtelen lenne szavak nélkül hagyni ennek a nagyszerű embernek az édesanyjához fűződő viszonyát.

János bácsi élete sem volt fenékig tejföl. Két megromlott házasság, közben a bányában végzett kőkemény munka jellemezte mindennapjait. Megedzette az élet, bányamentőként részt vett a vecseklői bányatűznél és a kányási vízbetörésnél. A Salgótarjáni Öblösüveggyártól ment nyugdíjba, hogy minden korábbi gondolata ellenére élete legnagyobb feladatát teljesítse: a hirtelen megbetegedett, később mozgásképtelenné vált édesanyja ápolását, gondozását.

Ahogy ő fogalmaz: a kórházból évtizedekkel ezelőtt úgy vitte haza a mamát, hogy az orvosok lemondtak róla. János bácsi nem fogadta el a diagnózist, és elhatározta: márpedig

ő megmutatja a világnak, hogy meggyógyítja Jolán nénit.

Közel két évtizede élnek kettesben Baglyasalján. Az édesanyját ápoló, gondozó, őt teljes mértékben ellátó 77 éves ember, akinek élete szinte minden percét kitölti a ragaszkodás, és Jolán néni, akinek jóságos tekintete fiára meredve mintha azt sugallná:

Jancsikám, drága fiam, a jóisten áldása vagy te nekem,

és minden olyan embernek, aki hozzád hasonlóan teszi azt, amit önként vállalt sorsa megadatott neki.

Ez az egyszerű és nagyszerű ember édesanyjának születésnapi köszöntőjén sem kereste a nagy szavakat, csupán ennyit súgott oda Jolán néninek:

„Édesanyám! Boldog vagyok, hogy századik születésnapodon is átölelhettelek és megcsókolhattalak! Isten éltessen ezen a gyönyörű napon!”