Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy két lövésre három medvét terített le egy máramarosi vadászat alkalmával. Blaskovich Györgynek mindez sikerült.

Blaskovich Györgynek (1878-1960) tehát sikerült a szerencsés véletlen. Testvérével, Blaskovich Jánossal (1883-1967) előszeretettel hódoltak a vadászat szenvedélyének, de műgyűjtőként, régészként és íróként is ismertté váltak. Emléküket napjainkban saját alapítású kúriamúzeumuk őrzi Tápiószelén, valamint egy 2003-ban kiadott nagyszerű könyv „Blaskovichok emlékezete” címmel.

Életük volt a vadászat
A Blaskovich fivérek már igen korán megismerkedtek az erdővel, a vaddal és a vadászattal. Apjuk, Blaskovich Gyula gyerekként is magával vitte a két fiút vadászataira, s ebből fakadóan az ifjak már 14 éves korukban elejthették első őzüket.

Blaskovich György diákévei alatt is inkább a vadakat űzte, mint tanult volna. Bár novemberben a jogi akadémián kellett volna lennie, ő inkább Máramaroson vadászott. Vadászszenvedélyük az idők múlásával nemhogy alább hagyott volna, de életük egyik legfontosabb részévé vált. Eleinte Nagybányán laktak, a Kárpátokban, Pisk környékén űzték a vadat, majd a Felső-Tisza vidékére költöztek, ahonnan 1912-ben az alföldi Tapiószelére vezetett az útjuk. Itt főként nyúl, fácán és őz került a terítékre. A település ma is őrzi a két Blaskovich emlékét, hisz felújított kúriájukban egy saját alapítású múzeum mutatja be a Rákóczi korig visszavezethető család jelentőségét, de a fivérek természetszeretetét is. A tárlat megőrizte puskagyűjtményüket, trófeáikat, vadászeszközeiket, de helyet kapott a kiállításon egy eredeti dám-, gím- és őzagancsból készített csillár is. Mindezek mellett a család 300 darabos pipagyűjteménye között is bőséggel akadnak vadat ábrázoló füstölők, de a legnagyobb látványosság egy festmény, mellette három medvebőrrel…

Három medvét két lövésre
A fivérek a Kárpátokban őzre, vadkanra, szarvasra és medvére vadásztak leginkább. 1908-ban Blaskovich György egy Máramaros környéki vadászat alkalmával két lövéssel három medvét terített le, melynek történetét a Kis újság címlapon ismertette.

1908. novemberében Máramaros környékén vadászott a két Blaskovich. Medvét szerettek volna lőni, ám az első három napon a szerencse elpártolt mellőlük, így be kellett érniük a vaddisznókkal. Váratlanul azonban a harmadik vadásznapon négy medvéről érkezett jelentés. A vadak a terület központjában fekvő Micsó nevű völgybe vették be magukat. Két nagytestű állat és egy anyamedve két éves bocsával.

Másnap reggel fokozott izgalommal indultak útnak a fivérek, két másik vadász társaságában. Blaskovich János leírása szerint még ködben, dermesztő hidegben indultak el szánon a területre, ahol két csapatra oszlottak, hogy körbejárják a környéket. A két testvér hamarosan nyomokra akadt, ám először arra a következtetésre jutottak, hogy a medvék elhagyták a könnyen hajtható területet. A csalódottság azonban nyomban elszállt, mikor újabb nyomra akadtak.

Hamarosan fel is készültek a hajtásra a Micsó azon részén, ahol a vadakat sejtették, s mindenki elfoglalta a helyét. A fiatalabbik testvér, János így ír testvére első lövéséről:
„…váratlanul éles csattanással eldördült bátyám excelsiorja. Utána azonban semmi hang, semmi nesz, csak a hajtók megélénkült lármája, s a másik erdősávon felállított kopogtatók gyors kótogása és éktelen kiabálása hallatszott.
- Bátyám valószínűleg a réten kitörő medvékre lőtt – gondoltam lehangoltan.Ez lehetett a hajtóvezetőnk véleménye is, mert nagy hangon korholni kezdte az alsó hajtókat, meg a kopogtatókat, hogy a medvéket a Ferenc-völgy felé kieresztették a hajtásból.
Kis idő múlva azonban Bornemissza Sámuel erdővéd elkiáltotta magát a rét széliben: -Vigyázni, az urak előtt még medve van!”

Hamarosan aztán újabb lövés dördült, mely után kisebb riadalom is támadt, hisz a medvék a hajtók felé vették az irányt. Addig azonban nem juthattak el, a golyó halálosnak bizonyult.
Bár Blaskovich János először azt hitte, hogy az első lövés nem talált, bátyja később felvilágosította, hogy olyan szerencsésen találta el a medvét, hogy az rögtön összeesett minden zaj nélkül.

Sokáig nem is gondolták volna, hogy két medve helyett három állatnak van bérelt hely a terítéken. Először a szerencsés vadásznak, Györgynek tűnt fel, hogy az először meglőtt medve mellett jóval kisebb állat feküdt, mint amire emlékei szerint lőtt. „Én másodszor nagyobb medvére lőttem, mint először” – idézi testvérét Blaskovich János elbeszélésében. Hamarosan aztán meg is lett a harmadik zsákmány, mely a megtalált bocs anyja volt.
„A réten a medvék alaposabb megvizsgálása után kiderült, hogy bátyám második golyója olyan szerencsésen haladt át az anyamedvén, hogy ugyanakkor halálos sebet ejtett a mellette haladó kisebb medvén is…” – írja a testvér.

György egész életén keresztül büszke volt vadászélményére – bár történetét vadásztársai sokszor kétkedve fogadták. A három medve koponyája és bundája mindmáig megtalálható Tápiószelén, a vadászatot ábrázoló festmény mellett. Blaskovich János három évvel később tudott csak medvét lőni, melynek koponyája és bundája ugyancsak a kúriamúzeum falát díszíti.

György medveölő puskáját, mely egy Winchester volt, 1945-ben kobozták el - tulajdonosa nagy bánatára. Bár a fivérek eldugták a fegyvert, a „jóakarók” bejelentették, hogy a Blaskovichoknak van puskájuk, így kénytelenek voltak átadni az oroszoknak a „medveölőt”. Szerencsére a többi, muzeális értékű puskát otthagyták, hisz azok már használhatatlanok voltak.

A szkíták hagyatéka
Nem csak a vadászszenvedélynek hódoltak előszeretettel a Blaskovich fivérek. Tipikus köznemesi családhoz méltón szinte polihisztorként élték életüket. János előszeretettel írt cikkeket, elbeszéléseket a különböző korabeli folyóiratokba. Első írásai az 1920-as években jelentek meg a Budapesti Hírlapban. Itt többek között pipagyűjteményükről is lehetett olvasni, de máramarosi vadászélményét is megosztotta a nagyérdeművel „Az ajándék kakas” című írása révén. Kittenberger Kálmánnal, a Nimród Vadászújság akkori főszerkesztőjével is rendszeresen tartotta a kapcsolatot.

Az 1930-as években Blaskovich János írói munkásságát az Új Idők irodalmi pályázaton megszerzett első helye koronázta meg. Potykáról, a komondorról szóló „A vadállat” című írás méltán nyerte el a zsűri tetszését.
1923-ban jelent meg az „Attila városa” című tanulmánya, melyben felhívja a figyelmet arra, hogy a hun uralkodó városa még felfedezésre vár. A fivéreket rendkívül érdekelte a régmúlt, a magyarság története. Az Alföldön Attila király palotáját keresték, mikor felfedeztek egy kisebb dombot. Úgy vélték, a kis domb nem természetes, és hamar kiderült, hogy valóban egy halomsír emelkedik ki a pusztából. János egy kis füzetben adta ki írását az „Attila-dombról”, mely felkeltette a Nemzeti Múzeum érdeklődését is, és az 1923-as ásatások folyamán megtalálták hazánk első szkíta aranyszarvasát. Mintegy öt évvel később a Balskovichoknak köszönhető leletet a zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas követte, mely szintén a Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Tápiószelén, a kúriában egy élethű másolatot állíthattak ki, melyet a 30-as években a Múzeum készíttetett a fivérek számára.

A csodaló: Kincsem
Ugyan nem a fivérek tulajdonában, de 1874-ben Tápiószentmártonon született a legendás csodaló, Kincsem. Tulajdonosa Blaskovich Ernő volt, György és János nagybátyja. Kincsem 2 éves korában kezdett el versenyezni, s 4 év alatt 54 versenyből 54 győzelmet hozott gazdájának, mellyel rekordot állított fel. Ezt máig nem tudták megdöntetni, pedig akkoriban a kor közlekedési viszonyai is nehezítették a lovak és lovasok dolgát.

A Guiness rekordok könyvében a következő áll Kincsemről:
„A legsikeresebb lovak:
A nyerés-vesztés arányát alapul véve a legjobb az eredménye Kincsemnek, az 1874-ben született magyar kancának, amely 1976-1979 között 54 versenyen nem talált legyőzőre, s megnyerte többek között a Goodwood Kupát is 1978-ban.” 

Persze nem volt minden verseny gond nélküli. Egy németországi megmérettetés alkalmával a rajt pillanatában Kincsemet kutya támadta meg, s mire az állat lerázta az ebet, a többi versenyző már 5 lóhosszal előtte járt. Mindez persze csak annyi problémát okozott Kincsemnek, hogy holtversenyben lett első a futamon. A kor szabályai akkoriban megengedték, hogy 2 órás pihenő után új futamot indítsanak, amit Blaskovich Ernő barátai javaslata ellenére – ők úgy vélték, hogy meg kellene elégednie a holtversennyel -, elfogadott. Mint később kiderült, a tulajdonos jól ismerte lova képességeit, s nem hiába bízott Kincsemben, hiszen az ismételt futamban - igaz, hogy nagy kockázat mellett -, könnyűszerrel hagyta maga mögött versenytársait.

Idősödő múzeumalapítók
1945 után a fivérek már nem tudtak vadászszenvedélyüknek hódolni, mely korukból is adódott. Leginkább a múzeumalapítással voltak elfoglalva, de mindeközben is precízen vezették vadásznaplójukat. Ennek köszönhetően az 1950-es évektől egészen Blaskovich János 1976-os haláláig, minden adat megvan arra nézve, hogy mikor érkeztek meg Tápiószelére vándorló madaraink, mikor tűnt fel az első gólya, és mikor ment el az utolsó fecske.

Lévára is gyakran eljártak vadászni, hiszen 1917-ben a település környezetében vásároltak egy vadászbirtokot, melyet ugyancsak 1945-ig tudtak látogatni, bár a Trianoni diktátum következtében idővel egy határon is át kellett kelniük.

A fivérek haláluk után egy páratlan gyűjteményt hagytak a Tápió-vidékre, s hazánkra. A csodálatos festmények, műtárgyak mellett szinte egész életük kitárul a kúriamúzeumba látogatók előtt, melyben a vadászat, és a természet szeretete töltötte be az egyik legnagyobb szerepet.

(Az írás a Nimród Vadászújságban jelent meg.)