Nemrégiben a tiszaszentmiklósi Csonka Sándor, aki több mint fél évszázada Párizsban él, indulni készült vissza a választott országába, a családjához.

A téli hónapokban meghúzza magát a Nyugat rengetegében, s ha friss levegőre vágyik, talán sétál egyet a Szajna partján, ahogyan egykoron a költőóriás, Ady Endre is tette.

Csonka Sándorral volt alkalmam találkozni az indulása előtti napokban. A férjemmel megvitatták a délvidéki magyarság életét, lehetőségeit és lelki erejét. Sándor ugyanis ügybuzgón munkálkodik nemcsak Párizsban — ahol a Magyar—Francia Baráti Társaság oszlopos tagja —, hanem a Délvidéken is a magyarságért. Magával hozta szabadkai barátját, Fogarasi Jánost is, aki tettre kész ember, írói vénával is megáldott. Több ezer oldalas kézirata hever a fiókjában, főként Beodrához és az aracsi Pusztatemplomhoz fűződő.

Barátunk, Csonka úr, az indulás előtti búcsúzás után sokáig ült a kocsijában. Képtelen volt csak úgy egyszerűen biccenteni, inteni és gázt adni. Ahogyan annak idején Ady szívében is mély tüzek égtek, úgy most Sándoréban is. Alig hallhatóan mondta: „Nem lehet csak úgy, örök időkre visszamenni Párizsba. A tiszaszentmiklósi szülői ház lüktet a szívemben. Az a ház engem visszavár. A Csonka-ház én vagyok. Az élet folytonosságának a háza — még az üres szoba is a múltról regél. Nem felejtem apámat, amikor rámutatott a szobában arra a helyre, ahol a bölcsőm állt. Azt mondta, a kemencétől három lépésre születtem. A házban minden tárgy Csonka-féle emlék. Az apámé is és az enyém is. A kertben tizenöt gyümölcsfát ültettem. Azok talán még télen is nőnek, amikor nagyon távol vagyok a falumtól. Mellesleg tavaszra a mennyezeten is javítani kell majd, mert kötelességemnek érzem.”

Mostanában sokat eszembe jut Sándor, a tiszaszentmiklósi szülői házával. Érzem, a kulcsra zárt, szépen feltakarított házban életre kel az elmúlt idők karácsonya. Mert Csonka úr karácsonykor sajgó szívvel hazavágyódik. S ilyenkor hevesen kalimpál a falióra, a tisztaszoba feszületénél kicsiny angyalok hárfáznak, és az angyali szózatuk arról szól, hogy csupán szeretettel érdemes élni, az őseink nyomdokán haladva. Felcsendülnek a gyermekkor kántálásai, az édesanya köménymagillatú kalácsai, amelyek szentestén csurgatott mézben ragyogtak, és az asztal alatti szalmás jászolban dicsőítő énekbe kezdenek a Kisded előtt a háromkirályok…

A Csonka-féle ház karácsonyán a többi angyal is fohászkodik. Az utcán meg Tiszaszentmiklós buksi fejű gyermekei kóringyálnak. Meglátják az angyalokat. Sándor küldte őket Párizsból, mondják, s meglepődnek, mikor a ház kapujában egy fedeles kosárban aranydiót, piros almát és forró fonott kalácsot találnak.

Forrás: hetnap.rs