A vidéki gazdának a falusi focimeccs az igazi
Ha a magyar paraszt legalább annyi pénzt kapna, amennyit a hazai futball főszereplői, akkor még több helyi piac, falusi termék hálózná be a vidéket.
Hogy kerül a magyar foci a vidék asztalára? Egyszerű apropóból. Az elmúlt napokban a televízió élőben közvetítette a milliárdokkal finanszírozott magyar labdarúgás történéseit. Nevezetesen azt, amikor izraeli, svéd és szerb csapatok valósággal megalázták a nagy pénzekkel finanszírozott honi együtteseket.
A vidéki paraszt meg csak lesett: hát ilyen is megeshet e szép hazában? Meg bizony, és ráadásul évek óta. Maholnap annyi köze lesz ezeknek az „aranylábúaknak” a világ futballjához, mint Micimackónak Amerika felfedezéséhez. Ám a vidéki ember kitartó, optimista és a sportág felvirágzásában is eltökélten hisz.
A falusi meccset nem közvetíti a tévé, nem nyilatkozik – az egyébként például közmunkásként dolgozó – szakvezető. Mondjuk egy Etes-Karancsság meccsnek viszont frenetikus hangulata van. Jobb, mint a minapi debreceninek, győrinek, vagy éppen a nagy Honvédének. Történetesen azért, mert a vidéki meccs sokkal fontosabb egy település életében, mint azt a laikus gondolná. Falun a derby előtt a gazdaember megkapálja a veteményest, meglocsol, ha ideje van, leszedi a termést, megeteti a jószágot, és uccu! Itt az igazi szurkoló nem a kezdés előtti másodpercekben esik be a fapadokra, hanem ha teheti, előtte belekóstol egy kicsit az ifik összecsapásába is. Vidéken azt mondják, ez nem is árt, mi több, kötelező tisztában lenni ajövő reménységeinek képességeivel, azzal, hogy mi várható az utánpótlástól.
A falusi pálya és környéke - ha meccs van - igazi agora öregnek és fiatalnak, remek játszótér a gyerekeknek. És kikapcsolódás mindenkinek – stadion, közvetítő fülke, felhajtás nélkül. Beszélgetnek, szidják a rendszert, kortyolgatnak – majd „keményen” szurkolnak.
A szurkoló tudja, hogy a falusi foci más világ, s az olykor az ellenfél anyját emlegető szurkolók sem műdrukkerek. Sokkal inkább rajongói egy csapatnak, azoknak a „falábúaknak”, akik nem pénzért rúgják a pettyest, még csak nem is a válogatottságért játszanak. Csak szórakozásból.
Itt lehet szidni a szomszédot meg az anyóst, kortyolgatni a zsebben hozott páleszből, kacsintani a közelben álló csinos menyecskére. Ha kikap a csapat nyolc nullra, nem dől össze a világ. Mert itt nem arról beszélnek a fillérekből élő sportvezetők és játékosok, hogyan igazolhatnak majd a szomszédvárból igazi beállóst, netán masszőrt, hanem arról, miként tudnak elutazni a következő idegenbeli meccsre. Mondjuk harminc kilométerre. Ezek a fiúk szeretetből játszanak, nem a pénzért. A foci számít csak, semmi más.
Előttünk a nagy magyar futball, Puskás Ferenc után szabadon, stadionépítési-lázzal, profizmussal, népámítással, miközben a sportág sok milliós közönsége a cirkusz mellé kenyeret is szeretne. Magyarán: a felhajtás mellé teljesítményt.
Végkövetkeztetés helyett marad a korábbi felvetés: ha a magyar paraszt legalább annyi pénzt kapna, amennyit a honi focielit főszereplői, akkor még több helyi piac, falusi termék hálózná be a vidéket. Ameddig pedig él ez a remény, el kell látogatni egy falusi focimeccsre. Igazi felüdülés, jó szórakozás lesz. Stadion, tévé közvetítés, profik, „látomások” és mellébeszélések nélkül.
Jó szurkolást mindenkinek!