Aigues-Vertes, pici falu Genf mellett, 115 lakost számlál. Minden lakó enyhén vagy halmozottan sérült.  A polgármestertől a péken keresztül a postásig.

Lassan 7 éve, hogy ennek az apró közösségnek a tagjai beengedtek maguk közé, hatalmas mosolyukkal, szeretetükkel körülölelve. Könnyekig meghatódtam, pedig csak egy egyszerű terápiára érkeztünk hozzájuk. Betolakódónak éreztem magam a heti egy alkalmas látogatásainkkal, de ahogy telt az idő, a heti 1 óra ellenére mi is lakókká, a közösség részévé váltunk. Az akkor 18 hónapos Eduárd itt kezdte lovas pályafutását, hiszen környékünkön ez az egyetlen lovarda, amelyik hippotherápiával(lovasterápia) foglalkozik.

Félelemmel és elszörnyedve olvasom és hallgatom szülőtársaim történeteit a kibontakozóban levő kirekesztő magyar törvényhozásról, jogszabályokról, a sérült gyermekek szegregálásáról.

Eldöntöttem, igenis megmutatom ennek a nagyon széleskörű olvasótábornak, hogy létezik olyan hely, ahol megfelelően kezelik a másságot. Létezik olyan hely, ahol a sérült embereket nem közösítik ki, hanem a társadalom részeként élnek, dolgoznak, szórakoznak, saját önállóságuk van és teljes élnek.

Megmutatom egy napjukat, menjünk sorban.

8 óra 25 perc – A falu lakói számára az élet lassan indul. Elkezdenek szállingózni a közösségi ház felé. Senki nem akar lekésni a falugyűlésről. Jerome, az ács, egy elemlámpával játszik, megállítja az összes lakót és biztosít mindenkit arról, hogy ő márpedig nem megy a gyűlésre. De természetesen pár perc múlva már ő is ott ül a 115 fős közösség soraiban. A szokásos hétkezdő ülésén vagyunk, amely lehetővé teszi a pedagógusok számára, hogy kiosszák a heti “feladatokat”. Majd ezt követően a falu lakói elmesélik mivel töltéttek a hétvégéjüket, mit láttak, mit hallottak, mesélnek, véleményt nyilvánítanak. Az egyik fiatal srác, egy fényképsorozat segítségével megmutatja, hogy az édesanyjával volt a hétvégén La Praille-ban, és még egy érmet is nyert a pétanque (hagyományos francia golyójáték) versenyen.   

Nekünk apróságnak, felesleges “meeting-nek” tűnhet, de pont ugyanazt teszik, amit mi “normális emberek” minden hétfőn reggel a  munkahelyükön. Pletyiznek, véleményt nyilvánítanak, elmesélik a hétvége történéseit. Vannak a falunak olyan lakói, akiknél kifejezetten bravúrnak számít, hogy nyilvánosság előtt beszélnek.

9 óra 15 perc – Ahogy a találkozó véget ért, mindenki elindul a dolgára, az iskolába, a műhelybe vagy épp az edzőterembe. Robertonak, Rebeccának, Michelnek és Jeromenak matematika órája lesz. Idén a 100-as számkört, a súly és hossz mértékegységeket tanulják. Bettina, a tanáruk kioszt mindenkinek egy vonalzót és egy körzőt. Indul a tanulás.

Eközben Laurence, a postás, aki autista és már igen-igen közeledik a nyugdíjkorhatárhoz, fiatalabb, szintén autista váltótársát tanítja be a feladatokra, hiszen pár héten belül átadja neki a munkáját.

10 óra – Ez a szünet ideje. A falulakók nagyon pontos napirend szerint élnek, hiszen nehezen alkalmazkodnak a váratlan eseményekhez és szituációkhoz. Valérie és Silvana elmesélik, hogyan érezték magukat az állatkertben, mi mindent láttak. Majd ezt követően Valérie begyűjti a farmról a tojásokat, hogy süteményt süssenek a pékség számára. Előtte az UNICEF-nél “dolgozott” képeslapokat, gyertyákat készítettek, most süteményeket süt délelőtt, délután pedig a gazdaságban segédkezik, és nagyon élvezi a munkát. 

11 óra– Bekukkantunk a textilműhelybe, ahol javában zajlik a munka. Itt Celine arról mesél majdnem sírva, hogy amikor a múltkor felszállt a buszra, egy hölgy nagyon “csúnyán” rámutatott és azt mondta, az unokájának “Látod így néz ki egy fogyatékos”.

13 óra 30 perc– Irány a gazdaság. Gyönyörű épületek mellett haladunk el, a szőlőskert után hatalmas melegházak mellett sétálunk el a lovarda irányába. Itt vár már minket Bichette és Karen, a pici póniló és gazdája. Karen pszichológus, és heti 1 alkalommal minden hétfő délután vár minket lovasterápiára. Napsütésben, esőben, hóban, fagyban, kánikulában, mindíg. Eduárd köszön, megöleli megpuszilja barátját, majd szépen megtisztítja a póniját, azután együtt felnyergelik Karennel és indul a móka.

Ahogy a paci lépeget, úgy mozog Edi csípője. Mintha járna magától. 18 hónapos kora óta Bichette az egyik legjobb barátja. Miközben járjuk és keresztülgázoljuk az erdőt, Edi elmeséli Karennek mi történt az oviban, aztán iskolában, vagy épp a hétvégén. Karen kérdez, Edi válaszol, közben integetünk, beszélgetünk a lakókkal akik almát szüretelnek, vagy gyomlálnak, vagy állatot etetnek. Malacokat simogatunk, tehenet fejünk és tyúkokat etetünk. Az elején anya gumicsizmában, futóbabakocsiban maga előtt tolta Emma babát, majd ahogy egyre nagyobb lett a bébi a saját pici lábán jött, mostanában már a saját kis póniján lovagol tandemben, együtt Edivel. Gyorsan megy ám az idő hétfő délután. Nagyon gyorsan, amikor az ember jól érzi magát. 

És én minden hétfő délután megnyugszom. Mert tudom, hogy van hová, van irány, van jövő. Nemcsak a másik háromnak, hanem a halmozottan sérültnek is. Ez a hely olyan nekem, mint amikor kislány voltam, és kinyitottam a zenélő dobozomat, amiben egy balerina forgott. Ugyanazt a nyugalmat érzem amikor belépek a falu kapuján, mint amikor kinyitottam a zenélő dobozomat.  

Lehet utánuk csinálni, példát venni róluk. Nem kirekeszteni és eltüntetni a fogyatékkal élőket, hanem integrálni a mindennapokba.

A TF1 tévécsatorna csinált egy nagyszerű riportot, hogy bemutassa ezt a csodálatos falucskát. Még ha nem is beszélsz franciául, kukkants bele, nézd meg a lakóházakat, a kávézót, a gazdaságot és legfőképp ismerd meg a lakókat. Rendes, kedves emberek, nem marslakók, és ami a  magyar törvényhozás felé ebben a pillanatban a legfontosabb üzenet: adófizető állampolgárok! Nem eltartandó népség!

Forrás