Erőss Zsolt, a Himalájában eltűnt neves magyar hegymászó a közelmúltban adott interjút a melyinterjuk.hu portálnak, melyben őszintén vallott életéről.

45 éves. Magyarország legeredményesebb hegymászója. 2010 januárjában balesetet szenvedett a Magas-Tátrában. Mindkét lábát eltörte. Jobb lábát a nyílt, darabos törés várható szövődményei miatt és a korai rehabilitáció lehetősége érdekében térd alatt amputálták. Két hónappal később protézissel újra járni kezdett, júniusban pedig a hegymászáshoz is visszatért. Szeptember végén 7100 méter magasra jutott fel műlábbal, 2011 tavaszán pedig 8516 méterre.

2009-ben házasodott, két gyermeke van. Gerda négy, Csoma egy esztendős.

Sokan hősként tisztelik, mások meg azt mondják, direkt keresi a veszélyt, nem törődve azzal a három emberrel sem, aki odahaza várja. Tény, hogy Erőss Zsolt hegymászó azon kevesek közé tartozik világszerte, aki kilencszer járt 8 ezer méter feletti csúcson. Egyik lábának a felét már elveszítette, de protézissel azóta is rendre csodákat visz véghez.

– Ne féljen a kutyától, nem bánt! Igaz, hogy nem a sajátunk, de olyan, mintha a miénk lenne.

– Kié az eb?
– A szomszédé. És csak átszalad hozzánk, ha játszani támad kedve a gyerekekkel. Jó ez így. Van is kutyánk, meg nincs is. A gazdái etetik, mi pedig futunk vele. De nem ő az első ilyen közös kutya. Évekkel ezelőtt még csak egy pici ház állt ezen a telken. Kerítés sem volt. A szomszéd vett egy kiskutyát, és a párommal nagyon megszerettük. Később a kerítést is eleve úgy csináltuk meg, hogy legyen neki átjárás.

– Minden szomszéddal ilyen jó kapcsolatot ápol?
– Elmondok egy történetet, amiből kiderül, hogy igen. Amikor 2002-ben a magyarok közül elsőként sikerült meghódítanom a Mount Everestet, néhány hónapig nem voltam itthon, és addig a kutya az egész kertet telepiszkította. Mire hazaértem, a szomszédok összeszedték azt a néhány vödör ürüléket. Kímélni akartak, hogy a nagy diadal után itthon ne kelljen egyből azzal kezdenem. Hát nem rendesek?

– De, azok. Szétnéztem a nappaliban, két roskadozó könyvespolc is tele van hegymászásról írt könyvekkel.
– Észrevette már, hogy a jó hegymászók jól is írnak?

– Észre. A nagy felfedezők és a sarkkutatók különösen. Ön is jól ír?
– Sajnos nem, viszont nagyon jól elolvasom a hegymászó irodalmat. (nevet) Már gyerekkoromban is ezeket bújtam.

– Mit jelent Önnek a hegymászás? Hobbi, hivatás, vagy szakma?
– Hobbi? Igen. Hiszen az ember akkor is csinálná, ha ráfizetne. Nekem immáron megélhetés, sőt hivatás is, hiszen nap, mint nap felveszem a küzdelmet a hegymászást ellenző erőkkel.

– Kikre gondol pontosan?
– Elsősorban a politikusainkra. Ők azok, akik kritikával illetik a hegymászást, pedig egyáltalán nem értenek hozzá. Sajnos nagy ellenállást tapasztalok a részükről. Igen, lehet, hogy extrém, meg lehet, hogy veszélyes. És? Létrehoztak egy törvényt, amelyben roppant felületesen és zavarosan meghatároztak 12 úgynevezett „extrém sport” kategóriát, amikor a világon legalább 1600 különféle extrém sport van. Természetesen nem könnyű a hegymászást körülhatárolni, mert nagyon nem mindegy, hogy az ember hova, mikor és meddig mászik.
A nagyokosok idehaza a passzivitást támogatják, ami egy népbetegség. Azokra, akik odahaza nézik a televíziót feltett lábbal, söröznek, és elhíznak, semmilyen kizárás nem tartozik. Ugyanakkor az aktivitást büntetik.
Voltam én is ipari alpinista. De abból nagyon nehéz megélni. Csak az él jól, aki igazi vadkapitalista. Én nem vagyok az. 2002-ben vettem ezt a házat, és minden addigi spórolt pénzemet beletettem. Majd megjelent a könyvem, ami hozott egy kis bevételt.
Amikor kikoptam az ipari alpinizmusból, a hegyi túravezetés felé mentem. Majd jött az Everest meghódítása, ami alapjaiban megváltoztatta az életemet. Attól fogva tudok megélni ebből. Hegyi vezetések, előadások. Mindennek már tíz éve.

– Gyakran megkapja az „őrült” jelzőt?
– Kizárólag internetes fórumokon. Szemtől szemben nekem még senki nem mondta.

– Felmerült önben valaha is, hogy feladja a hivatását?
– Nem. A jó hegymászók soha nem adják fel, hanem megöregszenek így. Persze a jó hegymászók is meghalhatnak, mert történhetnek balesetek. De azok közül is naponta halnak meg emberek, akik nem hegymászók.

– Van állandó bevétele?
– Nincs. Teljesen kiszámíthatatlan.

– Meg lehet szokni a kiszámíthatatlanságot?
– Jól tűröm… A stabilitás a mai világban csak egy ábránd. A világ folyamatosan változik, átalakul, ebből kifolyólag a munkahelyek is. Millió embert rúgtak már ki, millióan mondtak fel, az emberek mégis ragaszkodnak ahhoz az ábrándhoz, hogy fix munkahely. Igen, a stabilitás a mai világban csak egy ábránd.
Végzettségem szerint marós vagyok, én is dolgoztam három műszakban Kolozsvárott vasbetonszerelésben. Nem volt egy leányálom. Nyugaton, ha egy hegymászó sikeres, azonnal feladja a civil munkáját, és attól fogva csak ennek él, mert máshol meg lehet élni ebből, csak a hegyi vezetésekből. Vagy mellette írnak, fotóznak, esetleg támogatókat keresnek maguknak.
A feleségem tanítónő volt, fix fizetéssel. 2006 őszén ismerkedtünk meg. Aztán 2008-ban össze is házasodtunk.

– Pedig úgy hírlik, kezdetben nagyon nem támogatta a házasság intézményét…
– Nem, mert nem tartottam fontosnak. Kit érdekel a papír? De a lányok általában úgy nőnek fel, hogy az esküvőjükről ábrándoznak. Láttam, hogy ez a páromnál is erős igény, ezért azt mondtam, legyen. Ráadásul akkoriban már úton volt az első gyerek.

– Van türelme a gyerekekhez?
– Nekem mindenhez van türelmem. Nem zavar, ha sír a gyerek. Olyankor felveszem, és próbálom megnyugtatni. A kicsi nem mindig nyugszik meg nálam, neki még félévesen az anyja jelenti a biztonságot. Én le sem tudom fektetni. A háromesztendőssel már más a helyzet.

– Érzelmes ember?
– Mire gondol?

– Görcsbe rándul-e a gyomra, amikor egy-egy expedícióra indulva ott hagyja a családját a reptéren?
– Ez összetett dolog. Agyban kell helyretenni. Nem az utolsó expedíció volt lelkileg a legnehezebb. Amikor a lányom született, a feleségem nagy pocakkal kivitt a reptérre. Akkor még úgy gondoltuk, két hét van hátra szülésig. Ehhez képest néhány nap múlva megérkezett a baba, és épp Nepál fővárosában, Kathmanduban kaptam a hírt. Ilyenkor kavarog az ember lelke, jókora érzelmi viharok vannak benne. Mert mégis csak az első gyereke született meg, ő pedig ott van az isten háta mögött…

– Mindezt azért meséli egyes szám harmadik személyben, mert…
– …talán így könnyebb. Nem jó erre visszaemlékezni. Ugyanakkor tudni kell racionálisan dönteni. Nyilvánvalóan voltak bennem olyan gondolatok, hogy talán ki kellene hagyni azt az expedíciót, talán repülőre kellett volna ülnöm, és hazamenni. De ennyi emberrel már nem tehettem meg. Nem jöttem haza, így csak két hónappal később láttam a gyerekemet. Az érzelmeim persze kavarogtak… Kitaláltam, hogy a gyerek a hegyen túl van, ezért meg kell másznom a csúcsot. Megmásztuk, az expedíció sikeres volt, és elmondhatatlanul jó érzés volt találkozni a repülőtéren a feleségemmel és a kislányommal.

– Azon az expedíción egy társa is meghalt.
– Ezért voltak vegyesek az érzelmeim. Hiszen elveszítettem egy barátot, ugyanakkor sikerrel tértem haza, majd a reptéren kezembe nyomtak egy csomagot, az első szülött gyermekemet. Az élet ilyen szélsőségeket produkál, amit tudni kell kezelni. A második szülésnél szerencsére már ott voltam.

– A legutolsó expedíciónál szintén elveszített valakit.
– Ahogyan az imént is említettem, ezeket a dolgokat meg kell tanulni kezelni.

– Lehet ezt egyáltalán kezelni? Ez valóban tanulható?
– Nézze, amikor az ember először veszíti el a barátját, akkor úgy érzi, itt a világvége. Nem is tud az érzéssel mit kezdeni. Akármilyen furcsán is hangzik, de a következő esetnél már „rutinosabb”. Sajnos már ötször át kellett élnem.

– Álmában visszatérnek ezek a helyzetek?
– Nem. A barátaim elvesztése nem. Álmodni persze szoktam, még az expedíciókon is. A magasban például lidércálmaim vannak.
Extrém fekvő helyzetben maga az álom is extrém. Amikor keskeny párkányon alszom a Himalájában a sziklafalon, kötéllel ki vagyok kötve és ingadozom, álmomban látom magam kívülről is. Csak éppen álmomban érkezik egy felhőjáró űrkomp, japán turistákkal a fedélzetén, akik fotózzák az őrülteket, ahogyan ott alszanak…
De az Everesten is volt már hasonlóan őrült álmom. Ott egy nyitott jéghasadékba bújtam aludni, ahol eleve kevés az oxigén, és hideg is van. Nagyon el kell rendezkedni az alváshoz, hogy meg ne fagyjak, és egy résen levegőt is kapjak. Álmomban azon a lyukon, ahol a levegőt veszem, szmokingos bálozók kezdenek mászkálni…

– Idehaza is álmodik a kinti helyzetekkel?
– Érdekes, hogy nem. Itthon kizárólag az expedíciók szervezésének bürokratikus részével álmodom. A küzdésekkel. Hogy nem kapjuk meg a vízumot, vagy nem készül el időre az útlevél…

– Egy utolsó kérdést engedjen meg az álmokkal kapcsolatban. Az éjjeli moziban általában a balesete előtti Erőss Zsolt köszön vissza, vagy már a műlábas hegymászó?
– Nagyon ritkán álmodom a műlábbal. Az éjjeli moziban még mindkét lábam egészséges.

– Megszokta, vagy elfogadta a műlábat?
– Egyik sem volt egyszerű, de ma már mindkettőt elmondhatom. 2010-en úgy álltam talpra, hogy egy expedícióra is kijutottam, de az a szó szoros értelmében kínszenvedés volt számomra. Óriási strapát jelentett a lábamnak az a menet. Ugyanakkor az a szenvedés indította el az elfogadás folyamatát. Aztán a következő expedíción szinte már száz százalékosan éreztem, hogy elfogadom a helyzetet. Valójában másfél év kellett ahhoz, hogy fizikailag és lelkileg is feldolgozzam a történteket.

– Gyakran okolta a sorsot, az istent, vagy bármilyen megfoghatatlan erőt azért, ami önnel történt?
– Nem. Egyszer sem. Nincs mit, és nincs kit okolnom. Ez ugyanolyan, mint egy közlekedési baleset. Átmész az utcán és elcsap az autó. Csak egyet kellene arrébb lépned, és megúsznád. Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik…

– Fél a haláltól?
– Nem, pedig gyakran voltam már kritikus helyzetben. Olyankor úgy vagyok vele, hogy bármelyik másodperc az utolsó lehet az életemben, de legalább odafönt boldogan halok meg…

– Ilyenkor eszébe sem jut a családja?
– Mindig van egy expedíció előtti, és egy expedíció utáni életem. Amikor az ember elutazik, ezzel számot vet. Természetesen nem akarok meghalni, hiszen tudom, hogy még itthon is kihívások várnak rám, de nem szabad ebből érzelmi kérdést csinálni. Nyilvánvalóan rossz érzés, ha azt látom, hogy a gyerekeimet megviseli a hiányom. Itthon azonban ebből soha nincs probléma a feleségemmel. Nem okoz számára lelki traumát, hogy el kell engednie két hónapra.
Egy házasságot az ronthatja el leginkább, amikor a párod nem fogadja el a mániádat. Természetesen Hilda is félt, de tökéletesen tisztában van vele, mit jelent számomra egy expedíció, és azzal is, hogy milyen nehézségekkel kell odafönt szembenéznünk. 2009-ben, amikor a lányunkat szülte, épp elvesztettük a Himalájában a felszerelésünket, akkora havazás volt. Hilda pontosan tudja, mit jelent egy csúcstámadás, de azzal is tisztában van, hogy csak két-három nap a kritikus időszak, aztán minden megoldódik. És valóban minden megoldódik… (nevet) Fordítva ugyanúgy támogatnám őt.

– A kislánya, Gerda hogy viseli a távollétét?
– Alkalmazkodik. Tudomásul vette, hogy apa munkája olyan, hogy néha el kell tűnnie több hétre. Akkor sem kezel idegenként, ha hosszú idő után hazatérek.

– Igaz, hogy egy-egy ilyen expedíció során egy lakás árát költik el?
– Tulajdonképpen igen. Egy expedíció drága mulatság.

– Miből finanszírozzák?
– Időnként szponzorpénzből, többnyire azonban a tartalékainkból. Az igazság az, hogy nem nagyon lehet erre támogatókat találni. Erre áldozni kell.

– Azt gondolnám, a hírnevével, a múltjával egy perc alatt szerez pénzt a cégektől.
– Ne gondolja… (legyint) A pénzszerzés külön szakma. Volt egy naiv korszakom, amikor Hópárducként viszonylag ismertebb lettem. Írtam egy – szerintem tökéletesen megfogalmazott – levelet, amelyben támogatást kértem nagy cégektől. A legtöbb helyen megköszönték és gratuláltak, de pénzt nem adtak. Hamar le is zártam ezt a korszakot. Ahogy telnek az évek, és egyre több a siker, úgy szerencsére megtalálnak a támogatók. Szinte maguktól. Az Everest megmászása óta a Brokernet a fő támogatóm, és biztosítja egy expedíció rám eső részének anyagi fedezetét.

– Jól él?
– Nincs okom panaszra. Sok a feladat, rengeteg meghívásnak kell eleget tennem, számos előadást tartok hegyi vezetésről, s ezekkel pénzt is keresek.

– Meddig marad itthon?
– Egy évig most biztosan maradok. Úgy tervezem, hogy évente már csak egy nagy célt tűzök ki. Mászni persze folyamatosan fogok idehaza, illetve a környező országokban is, de így a gyerekek is többet látnak majd.
Tegnap például állatkertben voltunk, ma délután pedig még bemegyünk a lányommal Budapestre villamosozni. Óriási élmény az is. Amikor itthon vagyok, sokkal intenzívebb a jelenlétem a gyerekek életében, mint egy átlag család esetében. Meggyőződésem, hogy más apa, aki minden nap hazamegy a munkából, nem tud annyit együtt lenni a gyerekeivel, amennyit én.

 ("Szinte kizárt, hogy a halálzónában, vagy annak határán bárki is kibírjon három éjszakát, ezért szinte biztosan elmondható, Erőss Zsolt és Kiss Péter örökre a hegy fogságában maradt." - nyilatkozta Vincze Szabolcs, a Magyarok a világ nyolcezresein szóvivője csütörtökön.)

Forrás: melyinterjuk.hu