Régmúlt időkben egy falusi porta elképzelhetetlen volt kemence nélkül. Eleink ebben sütötték mindennapi kenyerüket és sok más mennyei finomságot is. 

A kenyérsütés összetett munkafolyamat, amit a régi időben minden lánynak meg kellett tanulnia, még a férjhez menetele előtt. Ma már sajnos csak a falun élő, igen idős korosztály emlékezhet egyáltalán az igazi házikenyér sütésének fortélyaira, de kis utánajárással tőlük még elsajátítható minden.

A kenyértészta elkészítése – mivel egyszerre elég sokat kellett dagasztani -, dagasztóteknőben történt. Ez a teknő bükkfából, később nyárfából készült, egy tömbből kifaragva, amit csak a kenyértészta dagasztására használtak. A teknőt dagasztólábra, más néven teknőtartóra helyezték, így biztosan állt, és a dagasztáshoz megfelelő magasságban volt. A jó kenyérhez jó minőségű liszt kellett.

A szitálással választották el a lisztet a korpától és a dercétől, ehhez több méretben, több rostamérettel készítettek szitákat, rostákat. Ma már ezt a malmokban megteszik helyettünk, de érdemes azért átszitálni a liszteket, hogy minél levegősebb legyen a tésztánk, és az esetlegesen belekerült törmelék kikerüljön belőle. A liszt szitálását már előző nap este megkezdték.

A szitálás után következett a kovászolás. Az átszitált liszt egy részét a teknő egyik végébe húzták, ennek közepébe mélyedést vájtak, ebbe került a kovász. A kovász az előző nyers kenyértésztából eltett tészta, amit sok helyen liszttel elmorzsoltak, ezért a neve is morzsoltka lett. Ezt kis vászontáskában tartották, s ha szükség volt rá vízben feloldották, és az lett a kovász. A kovászolás során használták a kovászfát, amit a teknőre helyeztek, azért, hogy a sütőabrosz ne érjen bele a tésztába.

A teknőt letakarva meleg helyen tartották, hogy meg ne fázzon a kovász. Másnap reggel pedig langyos víz és só hozzáadásával megdagasztották a kenyértésztát. Ha azt szerették volna, hogy sokáig puha maradjon a kenyér, főtt krumplit reszeltek a tésztába.

A dagasztás kb. egy-két órát vett igénybe, mire a „padlásról is folyt a víz”. A műveletet öklükkel végezték az asszonyok, amit a tésztában kicsit megforgattak. A kész tészta nem ragadt, szép egyenletes, a kalácstésztánál valamivel keményebb állagú kellett, hogy legyen.

Dagasztás közben a tésztát hajtogatták több irányból is, hogy még levegősebb legyen. A pihentetés után a megdagasztott tésztát vászonnal bélelt gyékényből, szalmából fonott, esetleg faragott kelesztő edénybe, szakajtóba tették, majd szakajtóruhával beterítették. Ezekből a szakajtókból a bevetéskor lisztezett sütőlapátra borították a kenyereket, majd oldalukat megvágták, hogy szebben nyíljanak meg. A rozskenyereket nem mindig, mert azok laposabbak maradtak. Egyes vidékeken kereszt alakban vágták meg a tetejüket.

A hagyomány szerint akkor kellett bevetni a kenyeret, amikor a piszkafa szikrát szór a kemence alján végighúzva.
A kemencéből a parazsat szénvonóval húzták ki. Ez egy nyélre erősített deszkalap volt. Majd az alját vizes permettel, nyélre erősített kukoricacsuhéval, vagy ronggyal törölték át. A kenyeret sütőlapáttal vetették be és vették ki. A sütőlapát legtöbbször egy deszkából készült, de előfordult, hogy a fejét külön csapolták hozzá a nyélhez.

Legelőször a korpából készült kutyakenyeret vetették be, amibe beleszúrták a szusztorát – olajos rongyot tekertek egy ágdarabkára -, majd meggyújtották, hogy bevilágítsa a kemencét. Sütés közben be-benéztek a kemencébe, ellenőrizték a kenyereket. Az első húsz perc adta meg a kenyér színét, ami később nem változott.

A kenyerek két órán át sültek. Amikor kivették őket, aljukat leseperték, majd megmosdatták őket, hogy szép fényesek legyenek. Túlsütéskor verőfával leverték a külső, égett kérgét. Ezután sütőabroszba beletekerve hagyták kihűlni.

A kenyér felvágása, megszegése nem adatott meg akárkinek, rendszerint a családfő, vagy a kenyeret dagasztó asszony végezte, miután keresztet rajzolt az aljára. Egy darabkája sem végezte soha szemétben, vagy az útszélen heverve.

A régi időkben is sokféle kenyér létezett. Családonként más és más, de általános jellemzőként el lehet mondani, hogy kb. 35-40 cm átmérőjű, 20-25 cm magas és 4- 5 kilós kerek kenyerek voltak.

A kenyéren kívül számos ételt készítettek kemencében. Kenyérsütéskor készült a kisméretű cipó, ami a gyerekek kedvence volt. Az öklömnyi cipó tíz perc alatt megsült, ezért a kemence szájához tették. A cipónál nagyobb, de a kenyérnél kisebb volt a koros cipó, amely egy férfiember egynapi kenyéradagjának felelt meg. Távolabbi munkára indulónak sütöttek ilyet. Szinte minden kenyérsütéskor sütöttek lángost.

Tésztáját a szakajtáskor vették külön, kezükben kerek formájúra alakították és a kemence fenekén, vagy káposztalevélen sütötték meg. Bevetés előtt megszurkálták, hogy ne púposodjon fel, és a sütőlapáttal vetették be azt is. Még melegen, zsírral megkenve, hagymával, fokhagymával, vagy tejfölösen, szalonnával megszórva fogyasztották.

Téli időben sütötték a pompost, ha a sütés reggelére a kenyerük már elfogyott. Kétöklömnyi kenyértésztát elnyújtottak, zsírral meglocsolták, túrót, káposztát, vagy lekvárt töltöttek bele, és úgy hajtogatták, mint a rétest.

Forrás