Augusztus végéhez közeledünk. A hőség trópusi, közel 40 fok van árnyékban. A mi „gólyacsaládunk” gyermekei már rég túl vannak a gyakorló repüléseken.

Minden gólyagyermek tudja, hogyan emelgesse szárnyait. Csapja maga körül a levegőt, s végül sikerül! A gyávaságnak itt nincs helye! Kiképzett repülősök lettek a szülők segítségével, s a maguk szilárd akaratával. Még nem ismerik, hogy mennyi utat kell megtenniük, míg egy másik hazába érnek. Szüleik elmeséléséből talán tudják, hogy bizony több ezer kilométer van még előttük, amit teljesíteniük kell.

Az idei nyár nagyon meleg volt. Komoly gondot okozott a szülőknek a „mindennapi” kenyér, illetve a békák beszerzése. Sokszor a szülők legnagyobb részt felváltva voltak távol, hogy a kis gólyáknak megfelelő mennyiségű étket szerezzenek be.

A nyár végére  felnőttek a kis gólyák. Bocsánat: már nem kicsi fiókák, hanem felnőtt madarak lettek. Csak úgy ragyog a fehér, fekete „menő” ruházatuk. Piros csőrük be sem áll. Egész nap „beszélgetnek”, kelepelnek. Szeretettel ülnek meg a kémények, fák, magasabb részein.  Onnan néznek szerte-szét és kémlelik az eget, tervezik az előttük álló utat. Érzik, tudják, hogy menniük kell. Itt az idő, a természet parancsol!

Lenéznek még egyszer az udvarra. Itt töltötték „gyermek” hónapjaikat. Elnézegették a falusi udvaron játszó gyermekeket, akik szeretettel integettek nekik minden nap. Jó reggelt! - kiabáltak fel a kéményre. Aztán a sétáló, sompolygó macskát is szerették, hiszen tudták, hogy nem árt nekik. Az ugató, csaholó kutya is a kedvencük volt. A két idősebb embert, akik a kémény alatt, a házban laktak, szintén szívükbe zárták. Ahogy az árnyas diófa alatt pihengettek, tekintetük sokszor találkozott. A kicsik szerették az enyhe, nyári záport is, s szüleik védőszárnyai alatt mindig biztonságban voltak.

A költöző gólyák és a magyar földön élő emberek együvé tartoznak. A szárnyasok minden évben visszatérnek. Itt kell kikölteni fiókáikat, máshol nem is tudnák. Itt a hazájuk, ide tartoznak!

Én is felnéztem a földről a fészkén kuporgó gólyákra. A szemem párás lett, s ahogy észrevettem, a madarak ragyogó, fényes, fekete szemei is homályossá váltak. Aztán akaratomtól függetlenül egy aprócska könnycsepp is elindult az orcámon lefelé. Ekkor a szülők felálltak, intettek, s szépen, sorban elindultak a kék égen a természet diktálta útjukra!

Integettem nekik, amíg láttam csapkodó, üdvöző szárnyaikat. Végül csak kicsi pontok voltak, s aztán eltűntek.

Jövőre várjuk őket. Érkezésük is szép pillanatokat jelent majd mindannyiunknak.