A Zala megyei Iborfia hazánk legkisebb települése. Amikor először beszéltem telefonon Lakatos József polgármesterrel, visszakérdezett, hogy mégis miért érdekes nekem Iborfia. Elmondtam, hogy a falvak elnéptelenedésének példáját statuálja a maga kilencfős lélekszámával. A Hetek riportja.
„Kilenc fő? Dehogy kilenc fő. Tizenhárom lakosunk volt, egy közülünk elhunyt, Isten nyugosztalja, tizenketten maradtunk. Nem tudom, honnan vették a kilenc főt” – javít ki a település első embere.  Ezt írják több helyen is, válaszolom, és megígérem, hogy azt írjuk, amit mond. Megegyezünk, hogy kedden kettő után, amikor hazaérkezik zalaegerszegi munkahelyéről, fotós kollégámmal mi is ott leszünk.
– Fotós? És mit fognak fotózni? – kérdezi nevetve. – Van két haranglábunk, egy temetőnk és egy picike tó nádassal.
– Hát, akkor itt van mindjárt négy fotótéma. Mondja, miért van két harangláb?
– Egyik a reformátusoké, másik a katolikusoké. Reggel hatkor, délben és este hatkor kondulnak.
– Mindkettő?
– Mindkettő. 
– Ez ám az egyenlőség! Milyen a vallási megoszlás?
– Tíz katolikus, kettő református.
– Miért vállalta ezt a munkát?
– Nézze, ez egy nyűg. De valakinek el kell végeznie. A napi munkám és a szántóföldi, háztáji gazdálkodásom mellett erről is felelősséggel kell gondoskodni, mindössze bruttó 75 ezer forintért. Segítségemre van az alpolgármester (60 ezer bruttó) és egy képviselő, aki 30 ezer forintot kap tiszteletdíjként. Mindannyian függetlenek vagyunk, az a közös bennünk, hogy szeretjük Iborfiát, ha nehéz is itt néha. Mindenhova menni kell, mert gyűlés van. Akkor is, ha a téma ránk kevéssé vonatkozik. Jelen kell lenni, hogy ne veszélyeztessük a határozatképességet. Van ide kötődésem, persze, hogyne lenne, itt tanultam negyedikig, akkor még volt iskola. Négyen voltunk. 1975-ben végre elkészült a portalanított út. Aztán költöztek sokan Gellénházára és Zalaegerszegre. Fával tüzelünk. Öt helyen van gáz is. Vannak a faluban jó kutak, abból szivattyúzzuk a vizet.
– Kaphatnék egy pohár kútvizet? – kérdezem, már Iborfián.
– Hogyne. A vezetékes vizet akkor használjuk, ha gyomirtó-permetezést végzünk. Annak ugyanis nagy a vízigénye, amit nem bír kapacitással a kút, idő kell annak, míg újratöltődik.

A falubusz lesz napirenden a következő ülésen
A falu első polgármestere Németh Géza bácsi volt, mellette Zsömle István volt az alpolgármester. Azután Kustán Jánosné közel másfél cikluson keresztül vezette a falut, majd elhunyt. Akkor vette át a vezetést az időközi választás után Lakatos József addigi alpolgármester, akinek e mostani már a harmadik ciklusa.
A polgármester eredeti szakmája szerint kőműves, de nyomástartó gépészként dolgozik, és kazánfűtő, kompresszoros végzettségei is vannak. A mezőgazdaságot az élet iskolájában tanulta.
A testületi ülések Gellénháza jegyzőjének, pénzügyi vezetőjének és Iborfia három választottjának jelenlétében zajlanak, amit szintén a körjegyzőségből érkezett titkárnő rögzít. Polgármester előterjeszt, jelenlévők megvitatják, testület elfogadja. A legközelebbi ülésen a falubusz és az út egész biztos napirenden lesz. 
Nagyon sok a vad, 10–20 tagú szarvas-csapatok nyargalásznak, és nagyon sok a vadkár is, amit nem nagyon térít a vadásztársaság.  „Szüttyögnek. Amíg ügyvéd és bíró a vadász, addig a paraszt ne várjon semmit.”  
Falugondnokuk napi 8 órában ténykedik. Ő az, aki az idősekkel tartja a kapcsolatot, bevásárol, gyógyszert vált ki, beszélget, és a közterületet rendben tartja.  
Aztán az a tény, hogy Magyarország legkisebb településének polgármestere az „Ismerd meg hazádat!” honvédelmi társasjáték  keretében az Iborfiától távoli szülőföldemen, Bicskén volt katona – ’83-ban szerelt le –, végképp jó hangulatúvá teszi beszélgetésünket. Kezdem megszokni, hogy nincs olyan sztori, aminek ne lenne bicskei szála. Közös ismerősöket azonosítunk.      
Iborfiára Göcsej erdős és nagyon kedves, aprófalvas, szeres dombvidékén vezetett kanyargós, keskeny utunk, ahol a magaslatokon Árpád-kori templomokat látni a különben agyagbemosódásos, barna erdőtalajú tájon. A polgármester szerint zöld festéket kell vinni a határba, hogy valami élő szín legyen, olyan erős az aszály. 
„Ez a falu valamikor nem itt volt, hanem a domb túloldalán, az Ormánd nevű területen, de hogy a török közeledtét idejében megláthassák, feljebb jöttek” – magyarázza. Mindezt a nemzedékeken átívelő szájhagyomány őrizte meg. Odalenn a domb alján a gondozott kis temető nagy hársfa matuzsálemekkel. Előtte buszforduló, benne a falugondnok által szépen lekaszált sziget, de busz ide már régen nem jár. Mintha a vérem igazságtalanul úgy döntene saját hatáskörben, hogy a kisujjam felső percébe nem folyik be többé, mert minek.

Nincs kocsma, de könyvtár az van!
Van egy falubusz, amivel bevásárolnak, gyógyszereket váltanak ki. Bolt, kocsma, rendelő nincs. De könyvtáracska van, amiben egy olyan Szabad Földet is őriznek, aminek címlapján ibori ember látható. Jelenleg rossz a hivatal számítógépe, és oly régi darab, hogy már csak a lecserélésében éri meg gondolkodni. Templom sincs, de a szépen karbantartott faluház terme helyet ad a gyülekezetek részére. Odabenn egy palackban egy pici misebort is megillatolok (bort ugyanis nem szagolunk) – ami a polgármester pincéjéből való rizlingszilváni.  
– Sokan élnek itt egyedül?
– Itt mindenki egyedül él. Sokan vagyunk egyedül. De majdnem mindenki számíthat mindenkire.  Pista bácsi 90 körül van, Jani bácsi 85 éves, Gergő 65, Géza 60, Jóska 58, Lajos 42, egyik Zoli 35, másik Zoli 32, ő az egyik képviselő. Édesanyám, Vera néni 80 éves, valamint itt élnek Anikó és Anett. Van olyan lakosunk a 12 közül, aki Angliában dolgozik. Az átlagéletkor 55 év körüli.
– Még egy ilyen kis faluból is van, aki kiment az „ígéret földjére”… Gyerekek nem élnek itt? Nincs utánpótlás?
– Nincs. Nem élnek itt gyerekek.
– És az a kisfiú, aki köszönt nekünk?
– Ő a testvérem fia. Ők nem itt laknak. De Marcell sűrűn jön szerencsére, viszont ritkán alszik itt.
– Itt az Ön szomszédságában van egy pici házikó szépen felújítva…
– Egy Zalaegerszegen tanító férfié, akinek az édesanyja is itt élt élete végéig. A pedagógus felújította, és ide fog jönni, ha már nyugdíjas lesz.
– Be is jelentkezik?
– Nem tudhatom. Jó lenne. De például Zalaegerszegen akkor kell építményadót fizetni, ha a tulajdonos nem oda van bejelentkezve. Megértem az okát, de legalább mentességet kaphatna a törvényhozótól az a személy, aki az elnéptelenedő, 200 fő alatti falvakba települ. Nem?
– Igaza van.    
Később jobban megismerjük az ebéd utáni szunyókálásból felébresztett Marcit, aki szeptemberben lép be az általános iskolába Gellénházán. Mindent tud a mezőgazdaságról. Főleg géptanból jó. Bátyjának szólítja Józsefet. Az egész gazdaságot, az összes gépet, a háztáji álla­to­kat bemutatja – kevés olyan képünk készült Iborfián, amin Marcell ne lett volna rajta. Marci főbillentő. Terményszállításkor ő billenti a pótot, így kerülhetett a családi magtárba az őszi zab is.
Áll a faluban évszázadnál is idősebb banki tulajdonú házrom, amire valami megtévesztés folytán 40 milliós hitelt folyósított a bank. A huszonkét házból pedig többet is megvettek a németek. „Minden az övék” – hallom a faluban. Az állami földterületeket helyiek bérlik, az egyik részt a polgármester. Ahogy a temető felé megyünk, egy német lovász és egy német benzinkutas egymással szemben álló háza előtt haladunk. A lovász a szomszéd faluban tart lovakat.

Ez a falu 1941-ben majdnem elérte a 200 fős lélekszámot. A hatvanas években pártunk és kormányunk jóformán megközelíthetetlenné és elhagyhatatlanná tette Iborfiát. Nem volt portalanított út. Képzeljük el az elzártságot egy-két napos, közepes erejű eső után vagy a havasabb teleken. A „párttal, a néppel egy az utunk” urbanizációs terv az volt, hogy megmutatjuk a proletariátus erejét a végleg elgyengülő Nyugatnak, és egész Iborfia beköltözik egy tízemeletes panelbe Zalaegerszegen. Mert földet művelni úgy is lehet, ha oda járnak haza… Csakhogy voltak, akiket nem lehetett elszakítani. Sem a földtől, sem a falutól. 
Ma, a – szavakban legalábbis – vidékpárti gondolkodás szerint az Iborfiához hasonló túlélőművész-településeket a tenyerén kellene hordoznia a hatalomnak. Ha stadion és kisvasút nem is feltétlenül kell a hétmilliós összköltségvetésű Iborfiára, de a négy kilométeres bekötőút elkészítése településfejlesztő hatással bírna.

A pünkösdi búcsú már nem a régi
Akik később elmentek házasodás és munkahely miatt, búcsúra visszajártak pünkösdkor. Akkor aztán úgy telve volt a 22 házas aprófalu, hogy tán még kettő 10 emeletes panelbe sem fértek volna el. A 65 éves Molnár Gergő fogadott fiával él iborfiai házában. Az ezen a telken álló házban született 14 testvéréhez hasonlóan. Fia tetőfedőként dolgozik. Gergő főszakács volt Lentiben, a gyermekotthonban. Onnan vette magához Zolit. Ők a pünkösdi búcsúról azt mondják, nem a régi már, nem jönnek már oly sokan. E hagyomány megszakadásának – gondolom – az életkor előrehaladta, a távolság és a pénztárcák állapotának összhatása lehet a magyarázata.  
Új falubusz kerül a faluba pályázat útján. Ennek áfáját ki kell majd fizetni, ami nagy kiadás lesz a hétmilliós összköltségvetésű falunak, pedig a civil szervezeteknek nem kell ilyenkor áfát fizetniük, de az önkormányzatoknak igen – mondja Lakatos József. Itt is tehetnének kivételt a törvényben. Az egykori terménydaráló szinte még lakható, és önkormányzati tulajdon. Annak telkén épül majd garázs az új busznak, a régi most a polgármester udvarán parkolhat.   
Amikor azt mondom, hogy egy számítógéppel lehet, hogy tudnának segíteni az olvasók, büszkén, csöndesen köszöni: „Megoldjuk magunk. Mindent megoldunk.”